2012. szept. 03.

Hétfőn a nem túl korai kelés után nekivágtunk Toledo utcáinak. Megnéztük a Castilla-La Manchai Egyetem Toledóban lévő kampuszát, amit a régi fegyvergyár műhelyeiben és pavilonjaiban helyeztek el. Sok része még felújításra vár, de nagyon hangulatos kis város a városban egyetem. Utána elmentünk Alexhez, Junajo egy toledói barátjához, aki olyen házban él a családjával, ami leginkább egy tájházra hasonlít. Teli volt az udvar különféle régiségekkel és a történelem darabjaival. Később vettünk egy kombinált bérletet és körbejártuk a nagyobb nevezetességeket, amiket eddigi toledói látogatásaim alatt nem láttam: Iglesia de Santo Tomé, Sinagoga de Santa María la Blanca, Monasterio de San Juan de los Reyes, Mezquita del Cristo de la Luz, Iglesia de los Jesuitas, Iglesia del Salvador. A különféle épületeken keresztül sikerült megtapasztalnom a történelmet és azt a világok közötti keveredést, amit a zsidó, arab és keresztények által lakott és meghódított városokban látni. Nagyon érdekes, amikor egy keresztény templomban egyszer csak megjelennek vizigót, kora keresztény, római és zsidó épületrészletek. Olyan mintha egyik időzónából a másikba ugrálnál. Nagyon mókás dolog.

Szerencsém volt, egy „El Greco” remekművet is testközelből látni, mégpedig Orgaz grófjának temetését. Tipikus Greco kép a jól ismert színhasználattal és a markáns alakokkal. A képen egy önarckép is látható. Az egyetlen alak, aki a képet néző közönséget nézi, majdhogynem középen, az maga a festő. Kirázott a hideg, amikor végignéztem az arcokon és valóban csak az az egy alak nézett a szemembe. Hátborzongató.

Később betértünk Juanjo egyik barátnőjéhez, Dianához, az egyik hotelbe. Közbevezetett a régi épületben és megmutatta milyenek a szobák. Kaptam tőle egy Castilla-La Mancha látványosságairól szóló könyvet és meghívott minket egy kávéra. Az eddig megismert emberek mind nagyon kedvesek és aranyosak. Mindenki közvetlen volt velem és érdekelte őket, hogy mit csinálok, és miért vagyok Spanyolországban.

Este lementünk Consuegrába Juanjo szüleihez, hogy a családdal vacsorázzunk. Ott volt Juanjo nagymamája, anyukája, apukája, testvére, sógora, az unokahúga és az unokaöccse. Nagyon jól szórakoztunk. Vidéki emberek, ebből fakadóan ők is nagyon kedvesek voltak. Olyan ételeket készítettek, amik tipikusan a régióra jellemzőek. A vacsorát egy a ház melletti műhelyudvarban töltöttük. Corralnak hívják, amit mezőgazdasági tevékenységre használnak. Nagyjából nekünk a nyári konyha és a kert vagy udvar együttesét fedi le, épp csak annyiban különbözik, hogy külön van a háztól. A vacsora alatt meghaltam a gyerekeknek. Nagyon aranyosak és irtózatosan „cuki”, ahogy spanyolul beszélnek. A legviccesebb az volt, ahogy Adrián, az unokaöcs a kiskutyával játszott (nem érdekelte, ha harapdálja), ahogy a nála nagyobb székekkel birkózott, és ahogy az egyetlen szó hosszú idő után, amit mondott: „Eh?”, ami egy olyan tartozéka a spanyol beszédnek, ami soha nem maradhat el. Nagyon vicces volt, de hát könyörgöm, csak egy ízig, vérig spanyol gyerekről van szó, mit mondana mást? J