2012. aug. 29.

A szerda volt a hét eddigi legmozgalmasabb napja. A suliban összeismerkedtünk Sebastiannal és Jamie-vel. Ők új tanulók Svájcból és Angliából. Meghívtuk őket és az olasz barátainkat, hogy jöjjenek el este, mert megcsináljuk a Somlói galuskát, amihez Viki hozzávalókat hozott.

Órák után elkezdtük a süti összerakását. Én eközben elkezdtem mosni. Amint elzártam a vizet észrevettem, hogy a WC tartája folyamatosan visszaszív. Odanéztem és láttam, hogy orrán, száján jön a víz. Hívtam Vikit és megállapítottuk, hogy ez bizony eltört. Lementem, hogy szóljak az iskolában, mi történt. Manolo, a mindenes, feljött és megállapította ugyan azt, amit mi. Vízvezeték szerelőt kellett hívni. Nem éppen siette el a dolgot. Amikor végre megérkezett közölte, hogy ki kell cserélni valami belső kütyüt, amiért ugye le kell menni a műhelybe. Elment…

Közben megjöttek a meghívottak, de az olaszoknak se híre se, hamva. Szépen elkezdtük a vacsorát és elég jól szórakoztunk. A Tortilla de patatas, amit csináltam szintén nagy siker lett, ahogyan a Somlói is, amit Viki rakott össze. Az vacsora végére kiderült, hogy a Somlói lett a nap abszolút győztese. J Valóban elég jó lett.

Már hét óra is elmúlt, mi nagyon jól szórakoztunk, de azért a sör után meglehetősen gyakran kell a mosdót látogatni. Ez most sem volt másképp. Tehát fél nyolc körül, jelzem, olyan 5 körül ment el a fószer, megérkezett a szerelő. Negyed óra alatt megszerelte a dolgokat és miután elment. Sorra támadtuk meg a WC-t. J

Este, egy hatalmas élményben volt részünk, legalábbis szerintem. A granadai corralban, a Corral de Carbónban, ami egy középkori szabadtéri színház, Federico García Lorca, „Bodas de Sangre”, Vérnász című darabját játszották. Sokan az iskolából elmentünk, hogy a Lorcáról szóló programok csúcsúra habot tegyünk. A darab iszonyat hatásos és komplex, színészileg nagyon nagy munkát igénylő volt. A fények a színészek közös monológjai, az együtt mozgás, az ének, és a légköz megteremtése profin sikerült. Kissé kritikus szemmel néztem a dolgokat és 2 hibát vettem észre, amiből egyre emlékszem, és az sem volt irtózatosan látványos, de egy kicsit mégis kizökkentett, olyan 2 percre. A darab többi része annyira magába szívott, hogy lenyűgözve éreztem magam. A színészek munkája elképesztő volt és igazán példaértékű. Maximális elégedettséggel és „tátott szájjal” ültünk le az olasz barátainkkal, hogy egy sör mellett a darabról és a magyar nyelvről és kultúráról beszélgettünk, egészen hajnal egyig.

2012. aug. 28.

Kedd… Unalmas órák, mármint, maga a téma érdekes, meg hasznos, amit tanulunk, de kissé kisebbségben írezzük magunkat a 4 kínai mellett.

A nap vége az, amit érdemes részletezni. 6 órakor kezdődött a következő mozi délután a Castilában (nyelviskola). Előtte lementünk, hogy megnézzük a katedrálist. Lélegzetelállító. Hatalmas terek, gyönyörű oszlopok, fantasztikus oltár és iszonyatos pompával díszített kápolnák. A legnagyobb kincs, nekem, mint zenével foglalkozó és ahhoz kicsit konyító embernek, a középkori partitúrák voltak, amikből még egyet sem láttam egy templomban sem. Itt számos könyv ki volt állítva. Soha nem láttam még ilyet élőben csak az énekkönyveimben. Hatalmasak és gyönyörű rajzokkal és iniciálékkal vannak díszítve. Még mindig nem értem, hogy hogyan is tudták ezt a fajta kottát olvasni, de biztos, hogy megvan a maga technikája.

Éppen, hogy 6 órára megérkeztünk a mozi terembe. Ez alkalommal egy vígjátékot vetítettek nekünk. Bár én ezzel a vígjátékkal nem értek feltétlenül egyet, igaz, hogy a humorra épült, de igenis nagy pszichológiai kérdéseket is feszeget. Főleg olyan létező lélektani dilemmákat, amit bárkivel megeshetnek. Lehet, hogy épp szélsőséges esetek, de rávezetnek, hoyg a saját életed problémáira is ki tudd vetíteni. A film címe „Primos”, Unokatesók. A történet egy oltárnál faképnél hagyott vőlegényről szól, aki az unokatestvéreivel vigasztalódik és elmennek, hogy megkeressék a főszereplő gyerekkori szerelmét. Az útjuk elég kalandos és nagyon mókás dolgokat csinálnak. Engem és az elmondottak szerint a többieket is eléggé megfogta a film. Közel sem olyan durva volt, mint a „La luz prodigiosa”, de legalább annyira elgondolkodtató, az élet könnyedebb témáin. Ezt is ajánlom mindenki figyelmébe, mert nagyon szórakoztató és jól elkészített film. No meg a főszereplők sem épp csúnyák. J

Este leugrottunk a központba és ajándékokat vadásztunk Viki családjának. Kissé kiakadtunk, hogy az El Corte Inglés-ben horribilis összegért adják a DVD-ket. Egy árából már egy táskát vagy egy jobb pólót veszek máshol. Végül is nem találtunk nagyon kirívóan tetsző dolgokat és mégis összehasonlítottuk, hogy érdemesebb e ott venni a dolgokat, vagy a kisebb boltok olcsóbbak. Egyértelmű, hogy a kisebb helyeken nagyobb akciók vannak. Így ezért sem nagyon vásároltunk.

2012. aug. 27.

Ismét hétfő. Reggel korán keltünk, hogy időben visszaérjek Granadába, az óráim kezdésére. Ana, már reggelivel várt és Pedro pedig a kocsiban, hogy indulhassunk. Mielőtt kimentünk volna a városból, találkoztunk Candidoval (szintén táncos), aki adott nekem egy telefont, hátha tudom használni a spanyol SIM-kártyával, amit még otthon kaptam. Sajnos nem működik, mert nem független. Nem baj, nem adom fel, max. kiüttetem egy hozzáértő emberkével.

Épp időben értünk haza, bár meglehetősen sokat kellett kacsázni a kis utcákban az Albaycínban. Viki még itthon volt, így együtt tudtunk menni az órára. A nap elég nehezen, de eltelt felettünk. Új csoportba kerültünk, ahol nem nagyon érezzük otthonosan magunkat, de mivel kevés most a tanár, kevés a diák és egy hátig maradunk még, így nem láttuk értelmét a dolog bolygatásának.

Délután sziesztáztunk és képeket mutogattunk egymásnak Vikivel. Én Jaénről ő pedig Córdobáról és Sevilláról. Sokat nevettünk egymáson, főleg ő a szép lila ruhán, amit rám aggattak. J

Este egy Bienvenido ivászatra hívtak minket a suliba, ahol megismertük az új diákokat és az új foglalkozásokat, amelyeken a héten tudunk részt venni.

Este vásárló körútra indultunk Vikivel. Igaz, nem vettünk semmit, de alaposan átnéztük, hogy mi hol és mennyibe kerül.

2012. aug. 26.

 A szombati elég mozgalmas nap után vidáman ébredtem vasárnap. Gyakorlatilag a család fele aludt. Vagyis a gyerekek. 10 óra körül asztalhoz ültünk a szülőkkel, hogy megreggelizzünk. Tipikus spanyol reggelivel fogadtak. Rövid kávé, narancslé és édes sütemények. Miután mindenki megette a sajátját, Pedro elindult, hogy beszerezze a hiányzó alapanyagokat a grillhez. Mi, az anyukával addig felébresztettük a srácokat és érdekes pedagógiai és történelmi fejtegetésbe kezdtünk. Hasznos információcserére sosem szabad sajnálni az időt. Mindig tanul az ember. Kicsit betekintést nyertem, hogy a spanyolországi iskolák hogyan is működnek, miket tartanak fontosnak és mivel nyerik el a gyerekek figyelmét és azt, hogy könnyen tanuljanak. A recept egyszerű, mindig lepd meg őket, mindig legyen motiváció, interaktív foglalkozás és olyan kívülálló ember, aki prezentál egyes témákban, mint például egy biológus, aki a természetvédelem fontosságát ecseteli egy erdei séta alkalmával, miközben az ibér hiúz nyomában járnak. Szenzációs lehet.

Egy körül elkezdtek szállingózni a meghívott emberek. Ettől a ponttól folyamatos volt az alkoholszolgáltatás. J A grill 11-ig tartott, azt hiszem, nem kell taglalnom, hogy mennyi pia fogyhatott el, ha a végére kb. 30-an fordultak meg a fantasztikus medencés grillparty-n. Egész délután szólt a zene, beszélgettünk, nevettünk, táncoltunk, pancsoltunk. Megismertem új embereket a csoportból és isteni süteményeket és sült húsokat ettem. Persze ezeket általában otthon nem eszem meg, de azt hiszem, kezdem őket megszokni.

Az este csúcspontja én voltam, de nem akárhogy. David, az egyik táncos, amikor Magyarországon jártak, beöltözött cigánylánynak, az édesanyja flamenco-ruhájába. Mesésen nézett ki. Elhintettem, hogy milyen mókás lenne ez rajtam. Neki sem kellett több… Eltűnt egy órára és egy piros táskával ért vissza. Hát persze, hogy a ruha és a kiegészítők voltak benne. Mivel már nem voltam szomjas, így nem kellett sokat győzködni… Igen, én is „gitana” lettem egy fél órára. Igazán mókás volt mindenkivel fotózkodni, de hamar le kellett vetnem a dolgot, mert Elena, az egyik kislány halálra rémült tőlem… Pedig nem is voltam csúnya. J Lényeg, hogy ismét Gergő lettem.

Nem sokkal később leültünk vacsorázni. Mindenki az asztal köré a fényre gyűlt és egy jóízű beszélgetés mellett, elfogyasztottuk a maradékot. Szó se róla, a kedvencem a sült almeríai kolbász volt, amiből meglehetősen sokat ettem. Lourdes, az egyik táncos lány a vacsora közepén felkelt az asztaltól és bement a házba, Elena azt hitte, hogy megint én vagyok és szegény ismét halálra rémült. Hogy kompenzáljam a helyzetet belevetettem magam a medencébe, hogy lássa, hogy tényleg nem én vagyok és beszélgettünk egy kicsit. Tündér egy teremtés, szőke fürtökkel. Igaz, nem ő volt a kedvencem, hanem Nono, az énekes lánya. egy valóságos ékszer a kis Natalia és nagyon intelligens, és persze már most énekel, mint az apu.

Miután elmentek és összepakoltunk a kertben, hullaként estem az ágyba. Hajnalban azonban felébredtem, mert sajnos a sok almeríai kolbász nem túl könnyen emészthető étek, főleg nem este… Egy óra alvás nélkül, de hál’Istennek, elmúlt. J

2012 aug. 25.

Jelentem, MEGÉLTEM AZ ELSŐ MÁSNAPOSAN KELÉSEMET… Senki ne gondoljon rosszra, ennél sokkal rosszabbul is voltam már. De Istenem, hát jól sikerült az előző esti buli, és ezek a dolgok ilyen konzekvenciákat vonnak maguk után.

Egy órakor buszra szálltam Granadában, miután 20 percet vártunk egy nyomi jegyre, mert csődöt mondott a számítógépes rendszer. Tehát buszra szálltam Jaén felé. Ebben az évben a Gyöngy Nemzetközi Folklórfesztiválon, szintén tiszteletemet tettem, mint tolmács. Idén a Lola Torres jaéni csoportot volt szerencsém vezetgetni. Mondanom sem kell, gondolom kitaláltátok, hogy azért szálltam buszra, mert meglátogatom őket. Nem voltam még Jaénban, és úgy nagyon Andalúzia ezen felén sem. A látvány elképesztő volt. Nem bírtam és nem is akartam aludni a buszút alatt, mert gyönyörű helyeken mentünk keresztül. Ha olvastátok az első bejegyzést, akkor emlékeztek, hogy miket írtam az olívaültetvényekről. Ez esetben a helyzet ugyan ez volt. Ugyan olyan fura volt, mint felülről, de hihetetlen volt, hogy mekkora területen telis-tele ültetvényekkel, amíg a szem ellát. Szenzációs! A másik, hogy az olajfák a hegyeken a leglehetetlenebb helyeken is megtapadnak, mintha teljesen természetes volna, hogy egy egyenek sziklafalon olajfa nő… Autópályán mentem végig. Mivel ez gyors közlekedést biztosít és ehhez viszonylag légirány kell, így sok helyen, ahogy Magyarországon is, átvágtak dombokat. Végig hegyek között mentem, amin ültetvények voltak. Ha nem volt rajta növény az ezek miatt az átvágások miatt volt. ezeken a helyeken, nem úgy, mint otthon, hogy csak rögöket látsz például Székesfehérvár felé, tisztán látszanak a felgyűrt talajréteget. Gyönyörűen kirajzolódik, hogy milyen kőzetek vannak a földben, és hogy miben gyökereznek az olajfák. egyes helyeken olyan volt, mintha víz hullámozna, másutt tisztán látszottak azok a csatornák, ahol a talajvíz feltört anno. Másutt színes volt. Mivel alapból minden sárga vagy barnás, zöld, de abból is a sötétebb, szürkés, így nagyon kitűnt a hegyek közül. Általában vörös, vasoxid miatt megfestett rétegek váltakoztak, zöldeskékesszürke J vonalakkal. Jaén közelébe érve olyan helyeken mentünk keresztül, ahol hatalmas sziklaszirtek magasodtak az autópálya fölé és úgy tűnt, mintha mindjárt ránk dőlnének. A magas hegyek csúcsai közül kirívott pár olyan kőzettömeg, amik leginkább az építkezés után megmaradt, az ablakok mellett kibuggyanó púrhabra emlékeztettek. Olyasmi sötét sárga színük volt és fekete vízlefolyások tarkították. Itt a hegyek tényleg hegyek, és a mezők tényleg mezők. Minden olyan nagy, magas, elterülő. Nekem, aki egy kis országból jöttem és a legmagasabb pont 1014 méter, egy 2000 méter felett lévő vár hihetetlen látványt nyújt. Igaz, voltam már magason, de az csak 1600 méter volt és közel volt a többi hegy, így nem tűnt olyan nagynak, de itt, ahol elég nagy táv van egyes hegyek között, vagyis szélesek a völgyek, ez jobban érvényesül.

Tehát az utam így telt. Nézelődtem és ámuldoztam a táj szépségén. Miután megérkeztem Pedro, a Lola Torres egyik vezetője és a családja már vártak rám a pályaudvaron. Mindegyikük nagyon csinos és iszonyat jószívű, aranyos emberek. Pedro hasonlít apára, így mindig olyan fura vele beszélnem, igaz, jellemben egyáltalán nem összehasonlíthatóak, de külsőre igen. Ő is magas, szakással, kicsit nagyobb orra van és nagyon zömök, erős testalkata. Ana egy tündér, Ő Pedro felesége. egy kéttannyelvű iskolában tanít és Ő is táncol, ahogy a férje. Őket már ismertem a fesztiválról, de a gyerekeiket még nem. Sergio a 15 éves fiuk, aki focizik és testneveléstanár akar lenni egészen kicsi korától. Nagyon kis jóképű srác. Kedves és Ő is tisztelettudó. Tipikus spanyol kamasz. Kicsit hasonlít Carlosra, akit tavaly ismertem meg Consuegrában. A másik Ana, a 11 éves kislányuk, aki egy cserfes kis teremtés. Ő is táncol, és nagyon hasonlít Julira, az egyik kedves ismerősöm, Matyi húgára, akivel a gyermek megfigyeléses munkámat csináltam az egyetemre. Igaz, hogy nem sokat beszélnek, de nagyon szimpatikus mind a kettőjük. Remélem, hogy ez alatt a 2 nap alatt amíg vendégül látnak, kicsit jobban összebarátkozunk.

Miután felvettek az állomáson, elvittek a közeli hegyekbe, egy gyönyörű étterembe, ami a Balkon nevet viseli. Nem éppen véletlenül. Egy csodás csúcson van, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a völgyre és a hegyekre. Nagyon kellemes kis hely. A teraszán ettünk, így úgy éreztem magam, mint egy kilátóban, hiszen nagy ablakokon keresztül rá lehetett látni az egész vidékre. Pedro és Ana több fogást is kértek, hogy egy kicsit belekóstoljak a helyi ízekbe. Olyat is kértek, amit már ettem, de mivel ez Andalúzia, és persze Jaén, így teljesen máshogy csinálják. A fogások, amiket ettem:

Morcilla y chorizo: Ez egy kolbász és hurka vegyes tál. Az érdekessége, hogy a kolbászban sokkal nagyobbra hagyott darabok vannak és a hurkát feketére átsütve tálalják, és egy szem rizs sincs benne, helyette hagymával keverik össze a tölteléket.

Pipirrana: Ez egy nyári friss előétel olajból, paradicsomból, zöldpaprikából, tonhalból és tojásból. Nagyon friss és ízletes étel. Kenyérrel tunkolva pedig egyszerűen mesés.

Croquetas: kis húsos krokettek, amiket már Magyarországon kóstoltam Carlos jóvoltából, aki egy zaragozai Erasmusos csoporttársunk volt. Ez is annyira finom volt, mint az övé, ebben ugyan volt sonka is, amiért annyira nem vagyok oda, de nem hagyott kívánnivalót maga után.

Solomillo con salsa de la Sierra y con patatas: Ez a disznóhús, amit natúran megsütnek és egy elég intenzív ízű barna mártással tálalnak, és burgonyával.

Patatas a la Pobre con huevos: Ez egy krumplis tojás, amit nem egyben sütnek meg, hanem külön, de egyben tálalják. A krumpli inkább főtt, mint sült, ugyan úgy, mint a tortilla de patatas alapja csak épp ez mindig hagymás. Aztán ráteszik a két tükörtojást.

Isteni finomakat és elég sokat ettünk, amit egy sörrel kísértünk le, illetőleg egy kávéval, és koccintás képen, almaborral fejeltünk meg.

Utána elmondták, hogy a nyári időszakban senki nem lakik Jaén városában. Mindenki a saját kis közeli hegyekben lévő nyaralójában van, így ők sem tesznek másképp. Így jelenleg most itt lakok. Ezek olyan üdülőfaluk, amik mind egy hídról kapták a nevüket, így az összes Puente kezdetű. Ez azért van így, mert a várost körülvevő folyókon számos hidat építettek az idők során és a népesség ide tömörült, mint ahogy ezt tudjuk, hisz itt anno a Középkorban volt lehetőség kereskedni és nagyobb volt a közlekedésre való lehetőség.

A nyaraló, ahol laknak nekem szinte luxus számba megy. Hogy őszinte legyek nem is vártam mást. Nagyon szép és nagyon modern. Van medence, 2 fürdő, 3 szoba és szuperfelszerelt konyha és egy olyan kert, hogy leesett az állam. Akár a filmekben. Nem csodálkozom. Pedro egy elektronikai cégnél dolgozik, abban meg ugye van üzlet.

A szobám az alsó szinten van és valószínűleg valami délutáni tanulós, játszós szoba lehet. Itt van egy rakás dolga Anának és a gyerekeknek, meg céges papírok. Egy szintetizátor és a számítógép. Nagyon kis hangulatos. Minden lila vagy mályvaszínű.

 Délután egy kis siesta után bementünk a városba a Puente Tablában lévő nyaralóból. Felvittek a város fölé magasodó várba, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt. Innen a Santa Catalina várból belátni a megye felét. Mesés, főleg, hogy gyönyörű hegyek és olívaültetvények veszik körül a várost. Tettünk egy kört a vár látogatható részében, azért mondom így, mert gyakorlatilag az egész nyitva van, csak épp restaurációs munkálatokat végeznek, így nem minden torony volt nyitva. Az egyik torony nagyon érdekelt volna, de sajnos azt sem lehetett megnézni. Ez azért érdekes, mert a legenda szerint ide zártak be egy hercegnőt, aki halála után visszajárt kísérteni a várba. Azt mondják, hogy a vár egyik részében kialakított hotel egyik szobájában még ma is fel-feltűnik. A hegy csúcsának legnagyobb kiszögellésén egy hatalmas fehér kereszt van, ahonnan igazán lenyűgöző a kilátás. Belátni a város történelmi központját és a legfontosabbat, a spanyol reneszánsz első remekművét, a jaéni katedrálist. Miután egy pillanatra madártávlatból merenghettem a város szépségein, lementünk a város központjába. Megnézhettem, igaz csak kívülről, a palotákat, templomokat és a történelmi jelentőségű házakat, amik régi palotákból vannak kialakítva és hordozzák az arab jelleget vagy épp a hamisíthatatlan katolikus királyok stílusjegyeit. Nagy gonddal viseltetnek a történelmi értékek megóvására. Erre nagyon jó példa maga a katedrális. Az épület lenyűgöző. Pár éve a történelmi örökség része és ezért sok korlátozást és átalakítást eszközöltek a város központjában. Korlátozták a forgalmat, csak a buszok és azok a járművek léphetnek be ebbe a zónába, akik vagy ott laknak, vagy valami fontos dologból kifolyólag van belépőkártyájuk. Ez biztosítja, hogy a forgalom ne akadályozza a homlokzat zavartalan látványát. Ugyan ebből a célból kellett kivenni azokat a fákat és szökőkutat, amik a téren a katedrális előtt voltak. A szökőkutat nem állították fel máshol viszont a fák, több száz éves múltjuk miatt és azért, mert a város lakossága aláírást gyűjtött, elköltöztették őket, különböző parkokba.

A katedrális mögött leültünk egy nagyon kis hangulatos bárba, hogy megigyuk az első esti sörünket és megegyük a hozzá járó tapas-t. Aztán lementünk a város újépítésű negyedébe, ahol már vártak minket a csoportból páran, hogy felavassuk Pacopepe, az egyik gitáros, új lakását. Hát, ott is a mennyekben voltam. Nagyon jó fej emberek, finom kaják, sör és sok nevetés, na meg új ismeretség. Ami meglepett, hogy egyfolytában jöttek új emberek, azt hittem már sosem állunk meg. J a Végén kb. 15-20-an is voltunk, akik megfordultunk a lakásban. Nem csoda hisz a lakás is nagy, a terasz meg kb. ugyan akkora.

Szóval nagyon jól érzem magam és megtesznek mindent, hogy ez így is maradjon. Kíváncsian várom, hogy hogyan alakul a grillezés, amit vasárnapra terveztek. J

2012. aug. 24.

A pénteki napomról szóló beszámolómat egy helyesbítéssel kezdeném. Keddi estémet nem pontosan írtam le. Ez azért fontos, mert egy olyan helyet hagytam ki a felsoroltakból, ami elég szokványos érdekesség Granadában. Ez egy tetería. A calle de las Teterías egy fontos látványosság Granadában. A tetería szó teaházat jelent, nagyjából. Arab maradvány, aminek dekorációja és enteriőre a tipikus arab mintát követi. Nagyon színes és csillogó, anyagokkal dekorált és alacsony asztalok, illetőleg babzsákfotelek vannak benne. A keddi záró helyünk egy ilyen volt. Több diákkal, akikkel iszogattunk, kimentünk a városba és itt fejeztük be a kis körutat. Egyesek teát, mások limonádét fogyasztottak, míg néhányan vízipipáztunk. Az epres dohány azonban nem olyan volt, mint otthon. Sokkal intenzívebb és sokkal vízgőzösebb volt a szippantása. Nagyon hamar elérte a kívánt hatást és, akik nincsenek hozzászokva, mint ahogy én sem, elég furán éreztük magunkat. Olyan volt, mintha istenesen betéptünk volna, holott közel s távol nem volt egy gramm marihuána sem. Lényeg a lényeg, hogy még egy tipikus hellyel gazdagabb lett a gyűjteményem és ezt is ajánlom mindenkinek, aki ilyen helyre látogat.

Maga a pénteki nap elég unalmasan telt. A suliban alig voltunk, és így összevont csoportokkal dolgoztunk. Szerencsémre modern zenével foglakoztunk, így én is tudtam mutatni egy kicsit olyan dolgot, amit a többiek nem ismertek, sőt, még a spanyolok sem, holott az országukban zenélő bandáról volt szó. Ska-p-t mutattam nekik. Nagyon tetszett mindenkinek és jót derültünk a Legalización című hatalmas opuson. Eszembe jutottak azok a próbák, amikor még a zenekarral ezeket a stílusú zenéket próbáltunk. Nagyon jó emlékek jöttek elő és megtisztelve érzem magam, hogy annyi jó zenésszel voltam kötülvéve, annak ellenére, hogy én nem éreztem magam annyira pronak zenészként.

A délután csendesen telt. Viki siestázott egy kicsit én pedig befejeztem a blog hiányzó bejegyzéseit. 5 előtt elindultunk, hogy felkeressük azokat a használtkönyves-boltokat, amiket Esperanza ajánlott nekünk. Egybe sikerült eljutnunk, ahol másfél órát bogarásztunk a számtalan szebbnél-szebb könyv között. Sajnos nem mindegyik volt baráti áron, de volt jó pár, amiért érdemes visszamenni. Nem vettünk végül egyet sem, mondván, hogy van még 3 cím, amit szintén meg akarunk nézni. Aztán gyorsan elmentünk vásárolni, mert este 9-re hivatalosak voltunk egy grillezésre és már 7 óra volt. Bevásároltunk a kirándulásainkra, és uzsgyi haza. Igaz, hogy késtünk, mert a város látképe naplementében utánozhatatlan, és muszáj volt fotózni, de nem késtünk le semmit.

Alig volt még ember, aki volt vagy medencézett, vagy a grilleket készítette elő. Szépen lassan megérkezett mindenki. Időm nagy részét Miguel barátnőjével, Aurórával töltöttem és nagyon jól elbeszélgettünk, aztán énekeltünk és persze sangríát és sört ittunk. Kicsit később megismertük Nadeg és Barbara, a két csoporttársunk barátait, Nicolát és Rafát, aztán nekiláttunk enni. Evés közben észrevettem, hogy Viki Krisztinával beszél, akiben kellemeset csalódtunk. Ő az egyik londoni diák barátnője, aki erdélyi magyar, de 3 éves kora óra nem lakik ott, először Svájcba, aztán Brüsszelbe költöztek, és így inkább francia ajkú lány lett. Ettől függetlenül gyönyörűen beszél magyarul és elég sokat nyaral nálunk. Az este, megfelelő mennyiségű szomjoltó után a medencében folytatódott, ami nem volt éppen meleg, de bizonyos pohárszám után igazán mindegy. Jót szórakoztunk. Mielőtt befejeztük volna a bulit, Ola megmutatta a ház külön marihuána gyűjteményét. Úgy kell elképzelni, hogy egy 5 lakásos ház mögött 2 szintes udvar van, ami a városra néz, a legalsó szinten van egy medence és egy grill, ez mellett egy eltolt, még lentebbi szinten van egy kis konyhakert, amiben 2 hatalmas „maceta” egész marihuána bokor van. Nem kell mondanom, hogy az egész udvar attól szaglott. Szerintem azé lehet, akinek a felső udvaron van lakása. Tipikus hippi berendezésű teraszából következtettem erre. Olyan, mint egy kirakodóvásár. Teli van mindenféle szélforgóval, lámpákkal, lampionokkal és ülőszőnyegekkel. Simán el tudom képzelni, hogy délutánonként ott tolják a spanglit.

Ehhez a naphoz túl sok kulturális dolgot nem tudtam csatolni, de elég kulturális esemény volt a grillezés. Sőt, kultúr-sokk, hiszen minden nemzetiség jelen volt és elég multi-kulti lett a party. J

2012. aug. 23

Szerencsére a csütörtöki napunkat nem kellett egész nap a suliban tölteni. Az utolsó óránk elmaradt és helyette, Miguellel, akiről kiderült, hogy arab filológiai diplomával rendelkezik, elmentünk egy hagyományos arab házba, a jelenlegi Arab Tanulmányok Központjába, és egy régi, nagyon jó állapotban lévő arab fürdőbe.

Az arab ház, Casa Morisca, egy olyan építmény, ami az arab időkből maradt meg és azok a családok éltek benne, akik a Reconquista után itt maradtak katolikus fennhatóság alatt. Jellegzetességei tipikusan megmutatkoznak. Egy arab ház kívülről semmit nem mutat, hiszen az csak védelemre szolgál, kicsi ablakok, egyszerű, erődszerű falak. Belül van az igazi kincs. Egy ilyen házban akár több család vagy több generáció is élhetett, ez egy gazdagabb családé volt, így alapvetően nagy épületről beszélünk. Üdvara legalább kétszer akkora, mint maga az épület és a tipikus arab elemeket mutatja, a paradicsomhoz hasonló nyugodt világot. Az araboknak a ház a nyugalom szigete volt és mindig úgy rendezték be, hogy gyakorlatilag semmiért ne kelljen messzire menni. Ezért van a nagyobb házaknak saját víztározójuk, amibe az a csatornarendszer viszi a vizet, amit a minap láttunk Víznar hegyei közt. Ennek érdekessége, hogy tisztántartására teknősöket alkalmaztak, hisz ezek a kis állatok megették a nemkívánatos, emberek számára nem túl jó hatású bogarakat, élősködőket. Kifejezetten ezzel foglalkozó állás is volt a régi időkben. A következő fontos rész a gyönyörű, tipikus arab építészeti stílusjegyekkel feldíszített ház mellett a kert volt, ami manapság díszítő funkciót lát el, ám a régi időkben sokkal inkább praktikus funkciója volt. Egy arab kert fontos ismérve, hogy nincsenek benne felesleges dolgok, mint például virágok, amik csak díszítenek és bogarakat vonzanak, de hasznuk nem sok van. Egy autentikus kert teli volt aromás növényekkel, fűszerekkel és gyümölcsfákkal, amik biztosították a ház szükségleteinek kielégítéséhez szükséges termésmennyiséget.

Még egy érdekesség, amit eddig nem tudtam, hogy az arab nők is a házakhoz hasonlóan viselkednek. Az utcán talpig felöltözve járnak és nem mutatnak kifelé semmit. Viszont amint belépnek a ház udvarára, a csador lekerül róluk és ugyan olyan nők, mint manapság a keresztény, divatot követő „fashion” nők.

A meglátogatott arab ház után a szembe lévő Carmenre hívta föl a figyelmünket Miguel. Ez a ház a Carmen de la Victoria, ami jelenleg a Granadai egyetem tulajdonában van és számtalan alkalommal feltűnik a „La luz prodigiosa” című, kedden látott filmben. Az épület és a kert csodálatos, nem mellesleg gyönyörű, zavartalan kilátás nyílik az Alhambrára.

Következő úti célunk az arab fürdő a Bañuelo volt, ahol én már a szombati napon jártam. Mivel már láttam, így nem mentem be, viszont Miguel előadását végighallgattam az előtérben. Aki nem tudná, az arab fürdők restaurálás alatt állnak, hisz második Fülöp ideje őta feledésbe merültek. Maga a hely elég egyszerű oszlopcsarnokokból áll, melyek teteje teljesen fedett és kis, párátlanításra használatos lyukakkal van tűzdelve. Olyan, mintha a csillagos eget látnád. Három terme van, a hideg, a langyos és a meleg vizes terem, melyek ilyen sorrendben követik egymást a vetkőző/várakozótól egészen a vizet és a meleg gőzt biztosító szeparált helységekig. A fürdök funkciója a testi-lelki megtisztulás, ami a muzulmánok számára rettentő fontos volt. Emellett közösségi helyként funkcionált, amit a rómaiaktól vettek át. Ide jártak beszélgetni, kikapcsolódni, kicsit wellnessezni. A nők, egyesek szerint, a saját idejükben arra is kitértek, hogy ki lehet megfelelő feleség a fiuk számára.

A szervezett program után szabadjára lettünk engedve. Mi, Viki, Ola és Én, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk ebédelni és megiszunk valami hideg frissítőt. Amellett az étterem mellett döntöttünk, ahol először ettünk Vikivel. Nem csalódtunk a kaja isteni volt. Én Gazpachót, míg a többiek pizzát ettek. Ebéd közben kicsit jobban megismerkedtünk egymással és beszélgettünk a terveinkről, politikáról, zenéről és a nemrégiben történt oslói robbantásokról és mészárlásokról. Ola 200 méterre volt a robbanás helyszínétől és épp egy vendége volt, amikor meghallották a robbanást. Elmondása szerint hatalmas volt a pánik és a fejetlenség. Kicsit úgy tudom elképzelni, mint a szeptember 11. utáni videók filmkockáit, ahol kb. a világvége hangulat uralkodott.

Délután siestára hajtottuk fejünket, mert elég keveset aludtunk és tudtuk, hogy következő este grillezésre vagyunk hivatalosak az iskola többi tanulójával együtt.

Este a szabadban vacsoráztunk a hangulatos kis udvarunkon a nem éppen tisztának mondható halastó mellett, viszont az annál inkább szebb naplementében, gyönyörű kilátással. Nagyon sokat és nagyon kellemesen beszélgettünk Vikivel, sok témát érintettünk, aminek nagyon örültem. Nem gondoltam volna, hogy ennyit fogunk beszélgetni, hogy ennyire éretten gondolkodik és ennyire megtaláljuk a közös hangot. Gyakorlatilag nem is vártam semmit, mivel nem nagyon volt alkalmam megismerni, de mióta együtt lakunk, azóta nagyon kellemeset csalódtam benne és igazán örülök, hogy ismerem.

Az este többi részét egy SMS határozta meg Olától és Marcótól, akik a városba invitáltak bennünket. Persze, hogy nekünk sem kellett több, rendbe szedtük magunkat és irány le a városba, hogy megigyuk a maradék egy üveg sörünket. Megint csak jót beszélgettünk és kellemesen töltöttük el az időnket. Kettőre sikerült ágyba kerülni, de, ahogy az reggel kiderült, nem aludtunk túl jól. Lehet azért, mert felzaklatott minket az a történek, amit Rebecáról mesélt az egyik tanárunk, aki egy az iskolánkban 200 éve élt nő, aki még mindig ott kísért a termek között. Ki tudja. Ezen a héten túl sok paranormális jelenségről és szellemekről beszéltünk az órákon és egymás között is.

dőlni.

2012. aug. 22.

A buli után nem túl sok alvás után rettenetes közérzettel ébredtem és attól féltem, hogy az egész napom el lesz tolva ez miatt. Hál’Istennek, nem tartott sokáig a másnap nevezetű fantasztikus érzés, az órákon már csak a nem alvás miatti fáradtságot éreztem.

Az órákon még mindig a kötőszavakat vettük, ami már a könyökömön jött ki, de délután ismét a dialektusokkal, a katalánnal és a cadiz-i andalúzzal foglalkoztunk, ami nagyon tetszett.

Ebéd gyanánt beszerző útra indultunk. Lecaplattunk egészen a központ másik végéig, mindezt persze délután fél 3-kor a 44 fokos hőségben, hogy a Mercadonából hozhassunk valami ehetőt. Mivel volt még hal, így a saláta és a csirkemell mellett döntöttünk. egészen gyorsan összerittyentettük az aznapi menüt, ami ismét istenire sikeredett. Viki édesanyja meg is jegyezte, hogy milyen jó sora van a lányának, és becsülje meg, mert nem mindig történik, hogy a férfi, főz a nőre.

Háromnegyed 6-ra már a Puerta Elviránál kellett lennünk, ami nincs éppen közel hozzánk, de lejtőn lefelé 10 perc alatt megközelíthető. Kicsit siettünk, de muszáj volt megállnunk egy kilátónál, mert mesés látképe volt onnan a városnak. Ahogya megbeszélt időpontra a megbeszélt helyre értünk, Juca már várt minket, ahogyan a többiek is, akiket az iskolából ismertünk. Több mint fél órát vártunk egy buszra, ami Víznarba vitt minket. Ez a hely elég közel van Granadához, kb. fél óra busszal Észak felé. Azért érdekes, mert ez volt az a hely, ahol a Polgárháború idején sorra lőtték az ártatlanak a tömegsírokba. Többek között itt végezték ki Federico García Lorcát is. A kirándulásunk célja az volt, hogy bejárjuk Lorca utolsó óráinak útvonalát és meglátogassuk azokat a kegyhelyeket, amiket a háború áldozatainak állítottak, illetőleg azokat a mezőket, lejtőket, ahol nagy valószínűséggel a költőt is agyonlőtték.

Tehát Víznarban kezdtünk, ahol 3 hétnyi granadai raboskodás után Lorca az utolsó estéjét töltötte. Lorca a Polgárháború kirobbanása alatt Madridban volt a művészek rezidenciáján, ahol tanult. Ám jobbnak látta, ha visszamegy szülővárosába, mert úgy gondolta, hogy nem eshet ott bántódása. Hiába ellenezték a barátai csak visszatért Granadába. Sajnos bujkálnia kellett, méghozzá a Falangéhez tartozó egyik barátjának házában, ahol egy utóbbi édesanyja vigyázott rá. Hiába minden próbálkozás, egyik barátja sem tudott neki segíteni és pár nap után megtalálták a búvóhelyét. Három hétig volt börtönben. Egyesek szerint több okból is. Egyrészt, mert a testvére férje Granada szocialista polgármestere volt, akit hamar kivégeztek, másrészt szabadszellemű művész volt, aki nem fél kimondani, amit gondolt, harmadrészt azért, mert nem csak a Falangéből, hanem ellenkező politikai nézeteket valló rétegből is voltak barátai. Ami aztán végképp elfogadhatatlan volt a társadalomnak és főleg az akkori rendszernek, hogy homoszexuális volt és ezt mindenki tudta róla. A 3 heti raboskodása alatt mindvégig nyugtatták, hogy Ő Federico García Lorca, a nemzet költője, vele biztosan nem lesz semmi, nem fogják kivégezni. Lorca ezt teljes mértékben elhitte, hisz józanésszel ez elfogadható, hiszen egy pártatlan zsenit miért akarnának eltenni a föld alá. Akkor lepődött meg igazán, amikor egyik nap 3 társával, egy tanárral és két torreádorral együtt teherautóra tették és elvitték a már említett Víznarba, ahol egy éjszakát töltöttek. Hajnalban ismét platóra tették őket, és valahogy napfelkelte után, hidegvérrel fej belőtték őket, valahol a várost övező földeken. A holttestek, ahogy említettem nincsenek meg, és egyesek szerint, miután a család kiköltözött Amerikába és eladta minden vagyonát Spanyolországban, exhumáltatták a holttestet és titokban eltemették egy másik helyen. Lehet, hogy az egyetlen, még élő unokahúga épp ezért nem akarja, hogy további kutatásokat végezzen az állam.

A hely, ahol először jártunk, a Víznari Szurdok nevet viseli, ahol az egyik legnagyobb tömegsírt találták. Ez egy olyan hely, ami kissé elszigetelt és nagyon békés. Nagyon nagy energiája van és olyan légköre, ami meghazudtolhatatlanul érzékelteti az ott történt események súlyát. Számos emléktábla bizonyítja az időközben megnevesített holttestek mártírságát és van egy nagyobb obeliszk, ami mindegyikőjüknek tiszteleg azzal a szöveggel, hogy „Lorca volt mind”. Rám nagyon nagy hatással volt, főleg miután láttam a filmet, amit előző nap vetítettek.

Maga a táj, ahol kilométereket gyalogoltunk lélegzetelállító volt, és Miguel megállás nélkül történeteket mesélt nekünk. A tudása lenyűgözött és egyszer szimpatikusabbá vált mindkettőnk számára. Megosztotta velünk a hegy forrásainak vizét Granadába vivő csatornarendszer működési elvét, ami évezredek óta szállítja a vizet. És azt is, hogy akkor lehet tudni, hogy a víz nem szennyezett, ha molnárkák úsznak a tetején. ez azért volt fontos, mert az úton szedret ettünk, szinte megállás nélkül, amit a csatorna tiszta vizében mostunk meg.

Kiadós séta után elérkeztünk Alfacarba. Ez a település szintén közel van Granadához, nagyjából egy vonalban van Víznárral. Az első dolog, amit megnéztünk itt, az a Federico García Lorca emlékpark volt, amit a kormány állíttatott a Polgárháború áldozatainak és Lorca emlékének. A park egy varázsos helyen van és lenyűgöző az arab mintára kialakított szökőkutas, kavicsokkal díszített központi tere, aminek falán Lorca verseinek részletei olvashatóak. Az igazán érdekes hely viszont a park jobb hátsó sarkában lévő rész, ahol egy olajfa kivételével minden növény új. Pár évvel ezelőtt fejezték be itt az ásatásokat, mert egyesek szerint az alatt az olajfa alatt temették el Lorcát és társait anno 1936. augusztus 19. reggelén. Az ásatások eredményei a nullával egyelőek, sajnos vagy nem sajnos. Ítélje meg mindenki magának.

Kellő deprimált és meditatív állapotban elindultunk a városka központja felé, ahonnan a csatornarendszer a vizet kapja. A helyet a „Könnyek Kútjának” hívják, melynek arab neve „Aynadamar”. A kút alakja szintén egy könnycsepp és kristálytiszta vize a földből fakad. Vize annyira tiszta, hogy növények tömkelege nő benne, állandó oxigénellátása miatt, amit az ásványok közül feltörő víz biztosít olyan, mintha pezsegne és a növények smaragdzöld színe az egész vizet „megfesti”. Ámulatba ejtő.

Innen egyenesen visszamentünk a városba és levezetésképpen beültünk egy designe bárba, a Gran Vía közelében, és megittunk egy sört, meg ettünk egy két tapaszt, miközben eszmecserét folytattunk egymással, és megismertük Aurorát, Miguel barátnőjét, aki egész nap kísért bennünket.

Azt hiszem, kétség sem fér hozzá, hogy mennyire meghatott ez a napi program is. Olyan helyeken voltam, ahová alapjáraton nem biztos, hogy elmegy az ember. Ismét egy hasznos és igazán sűrű napot tudhattam magaménak, ami után jól esett az ágyba 

2012. aug. 21.

Kedd. A második nap a suliban. Rögtön egy új tanárral ismerkedtünk meg, aki az első pillanatban nagyon furának és ijesztőnek tűnt. Igazából se Vikinek, se nekem nem volt igazán szimpatikus. Hosszú haja van, kerek arca és furán fittyenő húsos szája, no meg olyan szemei, mintha kiesnének a helyéről. A stílusa sem tetszett, zavarban voltam az óráján, hogy őszinte legyek. Miguelnek hívják és mit ad Isten, a délutáni foglalkozást Ő tartotta.

Egész délelőtt a kötőszavakkal foglalkoztunk. A végén már halálra untam magam. Igaz, nagyon hasznos ez a lecke, mert ez az én egyik gyenge pontom és hála Istennek, sok dolog a helyére került, de mégis, ez olyan száraz…

Egész nap fesztültek voltak az emberek, mert kedden és szerdán ellenőrzés folyt az iskolában, méghozzá egy Cervantes Intézetes ellenőrrel, aki elég sok mindent vizsgál, hogy az iskola megtarthassa a státuszát és ne veszítsen el fontos privilégiumokat, mint például a DELE nyelvvizsga megrendezésének joga.

Délután a spanyol nyelv félszigeti változásairól, a spanyol mellett élő nyelvekről és a különböző dialektusok sajátosságairól beszéltünk. Igazán nekem való téma, úgyhogy elég sokat beszéltem az órán, mivel nem nagyon értett az andalúzon kívül máshoz se Esperanza, se Eva. Kissé kellemetlenül érzetem magam, de Istenem, ha tudok valamit, miért ne taníthatnám meg a többieknek, vagy legalább megmutatni, hogy ismerjék a dolgokat. Ezzel otthon is vannak gondok, de azt mondják, azok, akik nem képeseken ilyenkor hallgatni és inkább felháborodnak, hogy miért szólok bele valamibe, irigyek arra a tudásra, amire én szert tettem. Mi erre a megoldás? Érdeklődjenek és olvassanak és kérdezzenek annyit, amit én szoktam azért, hogy minél többet tudhassak.

Na, hát meglehetősen elégedetten távoztunk az iskolából és a minimarket felé vettük az irányt. Nem tudtuk, mi legyen az ebéd, de Viki meglátott egy tortillát a fagyasztóban és eléggé megkívánta. Nekem sem kellett több, közöltem, hogy vegyünk alapanyagot és megcsinálom neki én otthon, úgy gazdaságosabban kijön. Persze, hogy rábólintott. Amint hazaértünk, nekiveselkedtünk a főzésnek. Ahhoz képest, hogy másodszor csináltam, nagyon-nagyon jól sikerült, még én is meglepődtem mennyire. Jó, azért elég sokat megcsináltak előttem a spanyolok az egyetemi spanyol napon és mindig résen voltam, hogy hogyan is kell ezt igazán. Kis paradicsommal, pirítóssal isteni ebédnek bizonyult, sőt még maradt is estére, nem is kevés.

A délutánunk jóformán ezzel ment el. Hat órakor ismét egy programra indultunk, amit az iskola szervezett. Mozi vetítés az iskola nagytermében. A film, amit megnéztünk a „La luz prodigiosa”, „A csodálatos fény” címet viselte. Ismerős volt a címe, de fogalmam sem volt róla, hogy miről szól. A felvezetésben elég világosan kiderült, hogy nem épp vidám filmet fogunk látni és Miguel azt is elmondta, hogy Federico García Lorcáról és a köré fonódott urbánus legendáról szól majd. Tudni kell, hogy a Polgárháború olyan esemény a spanyol történelemben, amit jóformán senki nem ért, és a mai napig viselik a következményeit. Számtalan irodalmi és képzőművészeti alkotás fő témája. Az értetlenség és a tehetetlenség az emberekben általánosan jelen volt. A miértje egészen egyszerű: jött egy bizonyos Francisco Franco, akinek nem tetszett, hogy a rendszer visszaálljon a régi kerékvágásba. Ezért 1936 júliusának közepén egyszer csak kirobbantott egy polgárháborút. A Falange (falaɳxe), ahonnan az idea érkezett, kettéosztotta az ország lakosságát, te ehhez a fronthoz, te meg a másikhoz tartozol. Nem nagyon érdekelte őket, hogy szétszakítanak egy családot vagy sem. Kegyetlenül és rendszerszerűen kezdték ölni a más ideológiát valló, főként kommunistákat. Ennek áldozata volt Federico García Lorca is, szimplán azért, mert nem félt kimondani, amit gondolt és nem ideológia alapján választott magának barátokat. Az Ő kivégzése mély nyomot hagyott az emberekben, a mai napig hiányolják és egyesek szerint nem is halt meg, hiszen a holttest soha nem került elő. Erre a teóriára épül a film, amit láttunk. A hétfői előadás megalapozta azt, hogy a hideg rázzon Lorca neve hallatán, de az, amit a filmben láttam annyira nagy hatással volt rám, hogy alig bírtam megszólalni. A film alatt percenként váltakozott bennem a „hideg kiráz”, „meghalok a nevetéstől” és a „patakokban folyó könnyekkel zokognék” érzések. Egyszerűen annyira jól meg van csinálva az a film, hogy mindenkinek ajánlom. Egyébként is érzelgősebbnek érzem magam mióta itt vagyok, de ez annyira lesújtott, hogy az valami hihetetlen. Kissé olyan hatással volt rám, mint a „Bőr, amelyben élek” legutóbbi Almodóvar film, de megkockáztatom, hogy ez jóval túlnő rajta. A film történetét szándékosan nem mesélem el, mert ezzel is ösztönözlek titeket, hogy megnézzétek. A lényeg, hogy két síkon játszódik: a Polgárháborúban és a ’80-as években. Gyakorlatilag egy visszaemlékezés és egy nagy találkozás, majd annak hatásairól szól a film.

A mozi után hiába kérdezett Miguel, nem tudtam rá válaszolni és egyre inkább vártam, hogy elhagyhassam a termet. Pontban 8 óra volt, amikor elengedett minket. A csoporttársaink már vártak minket a San Nicolás kilátónál, mert meghívtuk őket vacsorára és egy kicsit iszogatni. Eljött:

 Marco. Egy egyszerű olasz srác, aki Erasmusszal tanult Granadában. Jelenleg 2 hónapja él itt és egy sportolók étrendjével és étkeztetésével foglalkozó cégnél dolgozik. Szereti csinálni, mert testnevelést tanult és elég szoros kapcsolatban van a kettő egymással. Egyébként velencei és elmondása szerint sokkal jobban szeret spanyolul beszélni, mint olaszul. Most csinálják a DELE C1 vizsgát egy másik olasz lánnyal, és mindketten nagyon izgulnak, hogy hogyan fog sikerülni.

Ola. Ő a mi kis norvég barátunk, aki spanyol és angol szakos tanár szeretne lenni. Minden évben a Costa Tropicalon, Granadában nyaral a családjával. Ő nem éppen szegény családból származik, mivel az egyik beszólása az volt, hogy Ő Spanyolországban nem nézi az árakat, mert neki minden szuper olcsó, a norvég árakhoz képest. Mindemellett hatalmas party-arc és nagyon kis szerény emberke. Gitározik, és nagyon szeretne gimnáziumban tanítani, amiért elég sokat tesz. Most például Kaliforniába megy egy évre, hogy bővítse tudását.

Carmen. Akinek valójában nem ez a neve, de azoknak, akiknek szinte kiejthetetlen a keresztnevük, az iskolában becenevet adnak. Ő egy török lány, aki jelenleg Hollandiában él és a szülei finanszírozzák az utazásait. Nemzetközi gazdálkodást tanul. Beszél 5 nyelven és Törökországban a gyökereknél szeretne letelepedni. Hozzáteszem irtó csinos és nagyon tündéri egy jelenség.

Juca. Ő az én egyik gólyám, mint ahogy Viki is, akivel most lakok. Nagyon szeretnivaló lány, aki szintén egy ösztöndíjjal van kint egy másik nyelviskolában.

Tehát így voltunk 6-an a nappaliba bezsúfolódva. Sörözgettünk, zenét hallgattunk, beszélgettünk és Ola majdnem megette az összes tortillát, amit csináltam, mert annyira írlett neki. Ez persze meglehetősen jól esett és büszke voltam magamra. J

Később lementünk a városba. Kóvályogtunk egy kicsit és végül a Plaza Nueva egyik padján kötöttünk ki. Megfelelő sörmennyiség után salsát tanítottam Olának, majd az elköszönés után tisztességesen eltévedtünk hazafelé menet a szűk utcákon. Ez nem volt baj, mert olyan helyeket láttunk, ahol különböző feliratok nyugtázták, hogy a negyed, ahol lakunk nagyon rossz állapotban van és, hogy az emberek mennyire nincsenek megelégedve azzal, amit a város vezetése (nem) tesz (meg) a helyzet javításához. Teljesen az az érzésünk támadt, hogy temetik az Albaicínt, ami elég deprimáló egy hangulatot kölcsönzött a félhomályba vesző, gyönyörű, történelmi múltú utcáknak.

2012. aug. 20.

Hm… Hazánk nemzeti ünnepének szent napja. Hát persze, hogy ebből mi mit sem érzékeltünk. Reggel kilencre kellett iskolába mennünk. Azonnal elvittek minket egy külön terembe és megíratták velünk a bejövő tesztet. Délután kiderült, hogy a négy nyelvi szint közül az első kettő 100%-os lett, a 3. szint 80%-os, míg a superior szint 50%-os, a hallott szövegértés, az olvasott szövegértés és a szóbeli rész nélkül. Nem olyan rossz eredmény, de lehetne jobb. Aztán kicsi ücsörgés után bementünk a C1-es szintre felkészítő kurzusra, ahol egy francia és egy olasz lánnyal, meg egy olasz fiúval vagyunk egy csoportban. Elég baráti volt a légkör így öten, plusz a tanár. Négy óránk van és mindegyiken más tanárral vagyunk. Az első két óra nyelvtan, a másik kettő pedig közismereti óra és mily’ meglepő, a Ventilador című csodából tanulunk, amiből az egyetemen is.

Az első óra Esperanzával volt. Ő egy idősebb hölgy, aki fiatalosan és vidáman tartja az órát. Viki és szerintem is Ő a legjobb a tanárok között. Sok plusz dolgot megtanít és nagyon széles körű a tudása. Igaz, először ijesztőnek találtam, de már megszerettem. Lehet, hogy ehhez az is hozzásegített, hogy a délutáni tematikus foglalkozáson Ő tartotta az előadást, mégpedig Federico García Lorcáról és befolyásáról a zenei életben, ami a mai napig kihat. A flamenco CD-s boltos bácsinak, akinek az előadását hallgattam, szintén az a véleménye, hogy a flamenco egyik királya volt.

Ez után az óra után volt egy 40 perces „reggeli” szünetünk, amikor mindenki megrohamozta az iskola kantinját, ami nagyon hangulatos, autentikus kis konyha. Mindenki külön lapon vezeti magának, hogy mit és hányszor kért. A büfés bácsi nagyon aranyos és készséges, mindenki kedvence. Mi Vikivel már nagyon ki voltunk éhezve egy rendes kávére, mert itthon csak kutyulósat lehet csinálni, és amit vettünk, persze, hogy koffeinmentes volt. J Úgyhogy rávetettük magunkat a friss kávéra, miközben kiszállingóztak az emberek a termekből. Találkoztam Alexszel, a moszkvai sráccal és utána lassacskán mindenkivel megismerkedtünk. Sok az ázsiai és az amerikai, de mi egy norvég sráccal lettünk talán a legjobba, azokon kívül, akikkel ugye együtt vagyunk az órán. Őt Olának hívják és nagyon spontán egy emberke. Mindenkinek bekérdez, hogy ki ő, mit csinál és egyáltalán, a második nap (kedden) már nyelvészetről beszélgettünk, elég érdekes volt összehasonlítani a norvégot, finnt, franciát, spanyolt és a magyart. J

A délutáni órákat Antonióval kezdtük, aki egy nagyon mókás pasi, az első kérdése az volt hozzám, hogy mit keresek itt. Erre csak azt feleltem, amit mindig, holtáig tanul az ember. Ugye ezek már közismereti órák. Az első téma a Bélmez-i arcok voltak. A sztori annyi, hogy egy ház kövezetén megjelentek férfi arcok, és ha lemossák őket vagy felszedik a követ, ismét előtűnnek. Ez hasonlít a toledói legendára, ami szerint egy étterem kövezetén évtizedek óta előtűnik egy vártócsa szerű folt, ami a hiedelem szerint egy rabszolga vérének nyoma, aki azért halt meg, mert beleszeretett a gazdája lányába. Szomorú. A lényeg ebben az esetben viszont, hogy Antonio nagyon hisz ezekben a dolgokban és halálosan komolyan vette, már-már nevetségesen is. Azt az ígéretet tette nekünk, hogy mesél még majd nekünk ilyen történeteket.

A következő órán Eva jött hozzánk, aki tipikus andalúz lány, nem mellesleg nagyon kis bájos. Vele a paranormális jelenségekről tanultunk. Izgalmas téma, de inkább a szkeptikus oldalát ragadatuk meg a dolognak.

Órák után paradicsomos tonhalszószt csináltam Vikinek, ami spagettivel és sajttal tökéletes ebédnek bizonyult. Később egészen fél 6-ig döglöttünk a szobában. Hat óra előtt elmentünk, hogy megkérdezzük a teszt eredményét. Aztán beültünk a Lorcáról szóló előadásra. Összesen négyen voltunk a tanárral, ami eléggé elkeserített minket, de az elhangzottak nagyon hasznosak voltak. Sok új dolgot tudtam meg Lorcáról, arról, hogy mivel foglalkozott és hogy hogyan végezték ki. Nagyon rossz volt a róla készült film végét megnézni, de kellett, hogy még inkább értékeljem azt, amit letett az asztalra. A legmeglepőbb az volt, hogy Granadában az emberek igazából nem költőnek vagy dramaturgnak, hanem inkább dalszövegírónak és zeneszerzőnek tekintik, aki a flamenco egy modern vonulatát teremtette meg, méghozzá a vidék ősi hagyományait felhasználva. Maximálisan elégedetten jöttem ki az előadásról. J

Időközben kapcsolatba léptünk Jucával, a másik magyar lánnyal, aki itt tanul csak egy másik suliban. Találkoztunk vele a városban és őt is körbevittük a központban. Együtt lementünk az egyik szupermarketba és megmutattuk neki a házunkat miután kigyönyörködtük magunkat az Alhambra kivilágított esti látképében. Nagyon sokat nevettünk és nagyon jól éreztem magam ezzel a két lökött tyúkkal. J „Romantikus” Vikinek csak ennyi volt a hozzáfűznivalója.

Zárásként pár szó az iskoláról.

Egy Carmenben található, méghozzá a Carmen del Gatoban. Ez egy tipikus andalúz építkezési forma. Olyanok, mint a Cigarralok Toledóban vagy a nagy Haciendák Mexikóban. Tulajdonképpen többgenerációs házak udvarral, kis szökőkutakkal, nagyon sok növénnyel és viszonylag szűk terekkel és keskeny ablakokkal. Nagyon-nagyon hangulatos, főleg, ha a lábazata ki van rakva színes csempékkel.

2012. aug. 19.

Miután megszűnt a bulizó emberek zaja, ami beszűrődött az utcáról és úgy éreztem, hogy mellettem daj-dajoznak, végre aludhattam egy hosszabb periódust anélkül, hogy bármire is felriadok. Persze az ébredés sem volt túl zökkenőmentes. Ugyan már észen voltam, de még fetrengtem az ágyban és félálomban pihentettem a szemem, mikor a papír falakon keresztül a szomszéd tusolására és öklendezésére ébredtem. Mondhatom, igazán mesés élmény. Próbáljátok ki ti is… Mindegy túltettem rajta magam és összepakoltam, majd lementem és megkérdezzem, meddig kell elhagynom a szobát. Az a néni volt a recepción, aki tegnap készségesen megmutatta, hogyan használjam a kulcsokat, hogy működjenek is – kissé nem sikerült minden zárt úgy kezelni, hogy az gördülékenyen menjen. Szóval ez a néni volt és végtelenül aranyosan elmondta, hogy elég, ha dél, fél 1 körül hagyom el a szobát és felajánlotta, hogy vigyáz a csomagomra még, ha szeretném. Persze nem szerettem volna, a lényeg az volt, hogy minél előbb elmenjek a másik szállásra. Aztán legyalogoltam hátha nyitva van a bolt. Naiv ötlet volt, ugyan úgy nem volt nyitva, mint előző nap. Hát visszamentem a kis csomagomért és még visszafeküdtem egy kicsit filmezni. Egy óra múlva komótosan levittem a csomagjaimat és kifizettem a szállásom. A kulcsokat persze, hogy a zsebemben hagytam, így vissza kellett szaladnom, még jó, hogy időben észrevettem.

A fantasztikusan szolgáló kerekű bőröndömet váltott kézzel húztam végig a csúszós kövön. Nem kell mondanom, felért egy drift-versennyel. Miután eljutottam a Hotel Juan Miguelhez, ahol fogadtak, megkaptam a kis csomagom, amiben kulcsok, instrukciók és térképek voltak. Akkor tört rám egy kis pánik, mikor megláttam, hogy hol van a szállás. Gyakorlatilag a hegy tetején és az a lejtű vezet oda, amire tegnap azt mondtam, hogy csak azt ne kelljen megmásznom… szépen megbeszéltem magammal, hogy „Don’t Fosh!”, nem olyan vészes, de előtte reggeliznem kell, mert nem lesz erőm végigcipelni a bőröndöket. Megettem a kis vajas lekváros pirítósomat és megittam hozzá az igen finom rövid kávémat és nekivágtam az útnak. A felén már jártam, igaz nem ennyi cuccal, szóval célirányosan haladtam előre, csak az volt a bökkenő, hogy a kő még mindig csúszott és az emberek nem nagyon akarták észrevenni, hogy egy batár nagy bőrönd gurul szorosan utánam. 2-3 sarok után elértem az emelkedő kezdetéhez, ami kavicsokkal van lekövezve és valahogy nem maradt meg, hogy lépcsők rengetegével van könnyítve… már akinek. Már itt elég nehéz volt felvinni, de az emberek persze mindezt a szenvedésemet végig nézték. Aztán elértem ahhoz a templomocskához, ahol a misén jártam. Na, onnantól volt igazi tortúra. Kanyargós, szűkülő, lépcsős és kavicsokkal kirakott hegyi út, a vállamon 10 kilós kézi poggyász a kezemben pedig egy 30 kilós bőrönd. Az első nagyobb pihenőmet a templom után használtam fel, méghozzá Enrique Morente, egy fantasztikus flamenco énekes szülőházánál. Ő sajnos 2010-ben elhunyt, de a lánya még él, Estrella Morente, Ő énekli példának okáért a Volver című Almodóvar film főcímdalát. Bár az, amit az apjának énekelt a temetésén, mindent visz… Ajánlom figyelmetekbe, a videó megtalálható a nagyszerű Youtube-on.

Az utam felén eldöntöttem, hogy ez lesz életem első valós peregrinációja és megértem, hogy mit élhetnek át egy nehezebb napon az El Camino zarándokai. Szépen követtem a térképen jelölt utat, bár jobbnak láttam többször megállni pihenni, ilyenkor mindig kicsit előrébb mentem, hogy megnézzem, biztos jó irányba megyek-e. Időközben találkoztam sok turistával és helyiekkel is. Kicsit irigy voltam, hogy nem kell ennyi csomagot cipelniük. De megcsináltam, elértem az iskolához. Itt volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy van még egy kicsi, de már nehezen bírom, így leheveredtem az útkereszteződésben és legyeztem magam a kis térképemmel. Nem sokkal utána megjelent egy srác, kezében zacskókkal és bennük kajával és hideg innivalóval. Leszólított… Kiderült, hogy orosz és Alexnek hívják. Ő is a Castilában tanul spanyolul. Megkínált innivalóval, de mivel közel volt a bolt, ahol ő is vásárolt, így udvariasan visszautasítottam és mondtam, hogy veszek magamnak egy teli üveg vizet, hisz úgyis elfogy egy szempillantás alatt. Egy sarok és még több emelkedő… de már láttam a boltot. Bementem és azonnal rácsaptam az első üveg vízre, ami elém került. Beszédbe elegyedtem az eladóval, aki marasztalt, hogy pihenjek egy kicsit és elmondta, hol is van pontosan a lakás, onnan már tényleg 3 percre volt. Kérdés, kérdést követett és megtudtam, hogy argentin. A családja miatt jött ide, két éve él itt a férjével és 2 gyerekével. Hozzáteszem simán letagadhatta volna a két gyereket, mert nem sokkal néztem idősebbnek, mint amennyi én vagyok. Aznap a lakótársammal még visszamentünk a boltba és akkor is ugyan ilyen jó kedéllyel és mosollyal fogadott minket.

Erőt vettem magamon és elindultam, hogy az utolsó részt is teljesítsem. Az utca megvolt, név stimmelt, de az istennek sem láttam azt az Azulejót (színes, arab eredetű csempe, amit hagyományosan az arab házak lábazatára tesznek, jelen esetben egy a falon, az utcára néző „névtáblaként funkcionált) Arrayán (az Alhambra egyik részét így hívják) felirattal. Amikor elértem a sulihoz, ami elvileg szemben van a házzal, szétnéztem, és mikor visszafordultam, megjelent Viki a lakótársam, aki az egyetemen tavaly a gólyám volt. Nagyon megörültünk egymásnak. J Megmutatta, hogy eljöttem a ház mellett, csak mivel én nagy csempét kerestem, így észre sem vettem egy 10 x 10-es kis táblácskát. Szépen megmutatta, hogy mi hogyan működik és elmesélte, hogy hogyan jött ide. Neki volt annyi esze, hogy megkérdezze a taxist, hogy közlekedik-e erre és, hogy elviszi-e. Mindezt 4 euróért sikerült kivitelezni és kiröhögött, mikor mondtam, hogy másfél órája húzom a 40 kilós bőröndjeimet a lejtőkön, lépcsőkön, kavicsokon. Igaza van, kicsit szőke vagyok, de nem baj, soha semmi nem történik véletlenül.

Miután megismerkedtem a lakással (alul konyha, nappali, fürdő, felül két háló) megkérdeztem Vikit, hogy mit látott eddig és mi a terve délutánra. Elmondta, hogy jóformán csak kóválygott a városban és nem nagyon látott semmit. Mikor elmeséltem, hogy én már mindent bejártam a központban és milyen jó helyeket találtam azt mondta, hogy ráncigáljam és vigyem el ilyen helyekre, merthogy magától ezekre nem biztos, hogy eljut. Nekem sem kellett több. Tudni illik a San Nicolás nevű kilátó mellett lakunk, ami premier plánban zavartalan kilátást biztosít az Alhambrára és a városra. Oda vezetett első utunk. Mesés a látvány, gyönyörű… J Aztán bementünk a téren lévő templomba, lementünk az Albaicín/Albayzin lábához, ahol az arab fürdő van és végig sétáltunk a Darro mentén. Megnéztünk egy felújított, luxus arab fürdőt, ami eléggé vonzott minket, de túl sokba fájna most, hogy se szó se beszéd benézzünk egy kicsit pancsolni. Elmentünk a katedrálishoz, a kis arab piachoz, ahol minden megtalálható, a teaboltba és arra a térre, ahol előző este az utolsó sörömet és tapas-omat ettem. Eléggé délután volt már ahhoz, hogy illendő legyen meginni egy jó hideg sört a nagy melegben. Leültünk a katedrális oldalába egy szuper kis helyre, ahol nagyon kedvesen voltak a sör isteni volt és tapas-nak egy nem is akármilyen vegyes paellát hoztak ki, amit szépen magamévá is tettem. J Tanácstalanul elővettük a kis térképünket és megnéztük, hogy, a fáradtságunkra való tekintettel, mi az, amit érdemes megnézni és a közelben van. Elindultunk egy pár sorokra lévő botanikus kertbe. Kereszteztük azt a teret, ahol előző nap ebédeltem (Reca). A sarkon van egy nagyon guszta fagyizó, ahol nagyon sokféle elég finomnak kinéző fagyikat árultak. Betértünk, hogy megkóstoljuk őket. Az eladóról kiderült, hogy román és kiöntötte nekünk a szívét miután magas labdával egy politikai témára vágtázott, amihez nem kívántam kommentelni, így inkább kikértük a fagyit. Valóban finom volt. Miközben nyammogtunk, elmentünk a jogi kar előtt és a San Jerónimo Monostor felé vettük az utat. Annak ellenére, hogy van itt mit látni, elég kihalt volt a városrész, lehet, mert épp vasárnap délután volt!? A monostorba nem mentünk be, mert ránézésre nem ért meg 4 eurót. Aztán sebesen tovább robogtunk az Avenida de la Constituciónra, ahol megnéztük a diadalok kertjét és még több fényképet csináltunk az itt található szobrokkal, akikkel pénteken már megismerkedtem, mikor Beával ott jártam. Aztán egy gyors fényképezkedés a bikaviadal-arénával és vissza a buszmegállóba, ahonnan felbuszoztunk a házig.

A következő pillanatban már vacsiztunk aztán masszívan beleszopódtam a cyber-facebook létbe, hogy informáljam a barátaimat, ismerőseimet, szüleimet, rokonokat, hogy mi a helyzet, és feltöltsek pár jól sikerült képet. Éjfél után sikerült is ágyba kerülni…

2012. aug. 18.

Ahogyan azt már az előző napi beszámolóban említettem, fél 11-ig sikerült húzni a lóbőrt. Utána óvatosan kibattyogtam és miután köszöntem a már ébren lévő háziaknak, elmentem és felfrissítettem magam egy kis zuhannyal. Aztán rávetettem magam a lakásban lévő Wi-Fi hálózatra és megírtam az első helyzetjelentésemet a facebookra, ami persze hiper fontos csatorna, ha az ember nem akar egy vagyont költeni külhoni beszélgetésekre. Ráadásul manapság ez a legelterjedtebb kommunikációs helyszín. Tehát gyorsan életjelet adtam és válaszoltam az engem rohamozó levelekre. Mindeközben Bea rávetette magát a hotelek keresésére, hiszen aznap estére nem volt szállásom, mivel ők vidékre utaztak a nagyszüleikhez. Egy órás keresgetés és pár telefon után megtaláltuk a nekem legmegfelelőbb árú és kinézetű panziót. Központ, kis aranyos szobák, saját fürdő és minden nettó 20 euróért. Egészen jó ár ahhoz képest, hogy miket el tudnak kérni egy ilyenért… Gyors reggeli és kávé után Bea eldobott engem és a csomagjaimat a panzióhoz, amiért nagyon hálás vagyok, gyakorlatilag ő fuvarozott két napig. Szépen bejelentkeztem és felmentem a szobába. Egészen tűrhető volt, bár kisebb, mint amit vártam, de egészen kis otthonos. A problémák akkor kezdődtek, amikor felnyitottam a WC tetejét… Fekete kis csinos penészvirágok tanyáztak benne. Mondanom sem kell milyen fejet vágtam és azonnal letakarítottam őket, ahogy bírtam. A következő alkalommal, mikor szükséges volt, hogy trónként használjam eme csodát, hát nem kevés papírral párnáztam ki a sej hajam alatt.

Most is, ahogyan Málagában, nyakamba vettem a várost, és a délutánt kint töltöttem. Először elmentem egy szupermarketbe, ami persze zárva volt, szombat révén. No, sebaj, elindultam a térképen jelzett tapas bárok felé. Egy Reca nevezetű helyen kötöttem ki, ahol naivan kikértem a kis sörömet és a kis tapas-omat (valami olajos, citromos, hagymás sült krumplit, ami elég fincsi volt), majd lazán kértem hozzá egy szendvicset Queso Manchegoval és paradicsommal. Sikerült egy egész duci baguettel hozniuk, amit alig bírtam megenni, de legalább 1-től délután 6, fél 7-ig nem voltam éhes. Mindezek után szépen elmentem és megnéztem a katedrális. Na, itt jött a következő „orgazmus”. Találtam egy boltot, ahol Federico García Lorca fotóiról és rajzaiból készített régi stílusú képeslapokat árultak, hasonlókat azokhoz a képeslapokhoz, amit előző nap vettem Málagában. Nekem sem kellett több, flamenco zenére szépen kiválogattam a legjobbakat és bementem, hogy fizessek. Épp egy külföldi házaspár volt a pultnál és az eladó férfi hevesen magyarázott a flamenco zenéről, miközben mutogatta nekik a különféle CD-ket. Köztudott, hogy imádom a flamencót, és ha valaki még nem tudná, nagy álmom, hogy megtanuljam a stílus énekesi rejtélyeit. Úgyhogy ahogy voltam, tátott szájjal hallgattam a bemutatót és a jobbnál jobb muzsikákat. Szenzációs élmény. Miután kifizettem a képeslapokat, elhatároztam, hogy vissza fogok még járni ebbe a boltba, mivel érdekes, amit mond a bácsi és látszik, hogy ért hozzá. No, meg reménykedek, hogy talán én is kapok valami ajándék CD-t, mint ahogyan az a házaspár is kapott, akik oly nagy érdeklődéssel figyelték a rögtönzött folklór órát. Aztán tovább álltam és a levegőben érződő tömény tea illatot követve megtaláltam egy fűszeres boltot, ami szintén varázslatos volt. Mindent lehet kapni, a zsírégető teától a Piña Colada ízesítésűig. Ha marad pénzem, szeretnék belőle elvinni. Aztán ugye a katedrális, ami eléggé el van dugva és annyira nem is nagy szám, de persze szép, reneszánsz és barokk stílusú épülete dominál a többi színes, festett homlokzatos ház között. Az oldalában viszont egy mini arab világ van. Egy faltól falig bazárokkal tűzdelt kis arab, épített piacocska, ahol minden megtalálható a Gyűrűk Ura figurától a Betlehemen keresztül egészen a bőr sarukig minden. Színem végigbogarásztam és jegyeztem, hogy melyik boltban mit kell vennem. Majd a kurzus végén szépen begyűjtök mindent, addig inkább spórolok. Ahogyan kiléptem a piacról szemben megpillantottam egy arab stílusú épületet a sok új építésű ház között. Bőszen fotózni kezdtem, de persze hogy mi az, arról fogalmam sem volt. Később ugyan erre jöttem vissza és meghallottam, hogy szól a zene. Egy gitáros a Muzsika hangjából játszott egy dalt, aminek persze tudtam a szövegét és megállva az ajtó ellőtt, halkan énekelni kezdtem. Bent már színpadot állítottak és mivel többen bementek és is így tettem. Kiderült, hogy ez egy középkori színházként Corralként működő épület. Corral de Carbónnak hívják és épp Lorca Bodas de Sangre című darabját játszák. Felkaptam egy szórólapot a szükséges infókkal és kimentem. Eldöntöttem, hogy ez egy olyan program, amit nem hagyhatok ki, és miért is tenném, hisz Lorca az egyik kedvencem, ráadásul tananyag és ezt a darabot olvastam is tőle. Másrészt amatőr színészként nem árt, ha látok ilyen darabokat. A legautentikusabban ki más, ha nem a szülőföldjén élő emberek tudják ezt interpretálni.

Később délután fél 4kor a 34 fokos melegben lebattyogtam az Acera de Darro nevezetű sétányra, ahol majd másnap át kell vennem a kulcsait annak a lakásnak, amit a Castila nevű nyelviskola biztosít a kurzus ideje alatt. Elég egyszerűen megközelíthető központi helyen van. Hogy ne ugyan azt lássam megint, hagytam magam elveszni a kisebb utcákban, ahol felfedeztem a házak közötti nem éppen turistáknak kitalált világot. Nem bántam meg, nem történt semmi rendkívüli, és remélem, hogy nem is fog, viszont a legjobb pillanatképeket itt készítettem a városról. Aztán visszatértem a turistáskodás útvonalára. Ellátogattam oda, ahol előző este félig csukott szemmel, fáradtan és sötétben bóklásztunk. Nagyon kis hangulatos sétány az Alhambra alatt és tényleg több a Darróban a macska, mint a víz. Itt is sikerült néhány művészit kattintanom, ami gyarapítja a dokumentált részét az utamnak. Szintén az embereket követve bejutottam egy ingyenesen megtekinthető, nagyon jó állapotban megmaradt arab fürdőbe, ahol a már tanult építészeti stíluselemek ragyogóan megmutatkoztak. Majd egyre inkább felfelé a Darro vonalát követve eljutottam egy mudéjar stílusú kapuig, egy folyóparti teraszos étteremig és a Cuesta del Rey Chinoig, ami átvisz a Generalife és az Alhambra között. Ezt is megmásztam. Kicsit tényleg kínaias beütése volt. Nagy falak, zöld gyep, virágok, fák és egy gyorsan folyó patak, ami az Alhambra medencéiben keringetett vizet vezette ki az épület falain át. Az egész komplexumot megkerülve egy parkosított, egy kis erő közepén lévő sétányra jutottam, amit patakocskák szegélyeztek, szökőkutak osztottak szakaszokra és zöld lombú fák szigetelték el a külvilág zajai elől. Maga volt a Mennyország! Egész nap csak mentem és nem pihentem, na, itt igen. Hosszasan ültem egy kőpadon, figyeltem az embereket, a megjelenő macskákat, kutyákat és a csordogáló vizet és arra gondoltam, hogy vajon Federico García Lorca milyen gyakran járt ide és írt-e itt verseket, mert én biztos azt tettem volna. Annyira pozitív és inspiráló környezet volt, hogy elkezdtem rímeket faragni, de papír és ceruza híján nem erőltettem meg magam. Innen kilépve egy gitár hangját követtem és eljutottam egy Francisco Manuel Díaz nevezetű kézműves gitárkészítő műhelyébe, ahol egy tanítvány épp egy új gitárt próbálgatott. Ez sem mindennapi látvány. Ezek után hazafelé vettem az irányt, de kicsit más útvonalon. Eljutottam a Cuesta de San Gregorio elején található kis kápolnába, ami épp nyitva volt és persze be is néztem. Épp egy apácamise kellős közepébe csöppentem. Talpig fehérbe öltözött, elfátylazott nők jöttek é tartották meg miséjüket. szintén érdekes látvány és élmény, amire a turisták közül, csak én voltam annyira kíváncsi, hogy percekig bent is maradjak, hogy hallgassam őket.

Aztán szépen haza battyogtam és elmentem, hogy megnézzem, hátha nyitva van a bolt, ami a közelben van. Persze, hogy nem volt. Hogy az emberek ne nézzenek hülyének, hogy már nem először oda-vissza szaladgálok, egy másik úton mentem haza, ahol egy térre lyukadtam, ahol volt ingyen Wi-Fi állomás. Hát persze, hogy visszamentem a Laptopomért és leültem egy hölgy mellé egy padra. Persze, hogy a Wi-Fi csak előzetes regisztrációval működik csak, amire a hölgy hívta fel a figyelmemet, aki szintén turista volt. Eldöntöttem, hogy innen már nem tágítok, úgyhogy elhatároztam, hogy itt fogom befejezni a beszámolóm írását, az előző napról. Kényelembe helyeztem magam és nekiláttam. Közben nyolc óra is elmúlt és az utca meg a tér megtelt bulizni induló és siestájukból épp felkelő emberekkel. Hozzám is odajött két egyenruhás, hogy a nem messze lévő pizzázójuk promóciós kuponját a kezembe nyomják, mégpedig arról, hogy 6 euróért degeszre ehetem magam. Aztán jött egy srác és az idő közben már odébb állt hölgy helyére ült, köszönt, mosolygott és szörfölni kezdett az Interneten… A mázlista… Nem baj én szépen befejeztem a kis irományom. Aztán tettem egy kört a téren és leültem az egyik étterem teraszára, ahol megittam a kis sörömet és megettem a kis salmorejómat, majd a szobám felé vettem az irányt, letettem a gépem és egy másik bárba mentem, hogy legyűrjek még egy kör sört és tapas-t. És mint aki jól végezte dolgát, belakva, fáradtan az ágyamba dőltem és elaludtam.

És most el kis kitekintés, hogy milyen is volt a szoba, amit a panzióban foglaltam. Már leírtam a kis penészrózsa barátaimat, na, ez még csak a kezdet volt. Következők történtek szépen pontokba szedve:

1. A penészkék, ugye.

2. A WC tartálya úgy telt meg újra vízzel, mintha egy szuperszónikus repülő hajtóműve indult volna el.

3. Az utcáról minden behallatszott.

4. Reggel arra ébredtem egy alig átaludt éjszaka után, hogy a papír falakon nagyszerűen kristály tisztán áthallatszik, hogy a szomszéd zuhanyozik, fogat mos, köpköd, vagy épp majd elhányja magát.