2012. aug. 17.

Reggel 3kor keltem, hogy a maradék elcsomagolni valómat eltegyem, megigyak egy kávét, elköszönjek a háziaktól és elinduljak a repülőtérre.

Viszonylag korán felértünk, de nem is volt baj, mert Vanesa, az egyetemi andalúz lektorom, törött lábbal és mankóval már egy órája állt a falat támasztva, mialatt csak nem akartak neki segíteni. Kicsit megsürgettük a dolgot és végre kiért hozzá a segítség. Soron kívül fogadták és a repülőre külön autóval vitték és a legmenőbb helyek egyikét kapta.

A segítségnyújtás alatt a családom mindvégig ott állt velem és várták, hogy mi történik. Miután minden helyrerázódott elgondolkodtam, hogy mikor és hogyan is köszönhetnék el tőlük. Húztam az időt, de még így sem lehet felkészülni erre. Fél év, lehet, hogy nem hangzik soknak és tényleg nem is az, de ha az ember távol van az otthonától ráadásul a szeretteitől is, azért az kemény megpróbáltatás. Pár nappal ezelőtt már borultunk édesanyámmal egymás nyakába zokogva, hogy minden rendben lesz. Ez most sem történt másként. Mielőtt bementem volna a beszálló kapukhoz őt szorítottam magamhoz először, annyira, ahogy csak tudtam. Rettenetes… még most is könnybe lábad a szemem, annak ellenére, hogy tudom, hamarosan újra látom és a technika segítségével bármikor beszélhetek vele, de ez mégsem ugyan az. Következett az édesapám, akiből sugárzott, hogy büszke rám és bármi is történik, Ő szeret és mellettem áll. Nem morzsolt mindehhez könnycseppeket, mint ahogyan azt édesanyám tette, de legalább annyira jól esett, amit éreztem az öleléséből. Utoljára hagytam az öcsémet, akiért bármit megtennék, mert annyira szeretem. Ő sem sírt, de szorosan ölelt, ami nála felér egy kinccsel, mert kamasz létére szökő évente csak egyszer tesz ilyeneket spontán. Majd elindultam befelé, a maradék könnyeimet töröltem az arcomról és édesanyámnak küldtem még egy csókot, még az utolsó pillanatban is.

A beszállás és a repülés első fele főként unalmas protokollból és alvásból állt. Később, mikor a pilóta tartott egy kis helyzetjelentés az ablakon át kémleltem az elém táruló látképet. Ekkor kirajzolódott előttem a Pireneusok vonulata, a barcelonai F1-es pálya majd Montserrat hegye, mely különösen érzékenyen érintett, hiszen kedvenc helyeim egyike, és felülről még sosem láttam, ráadásul 2 éve voltam ott utoljára. Két másik dolog, ami meglehetősen fura volt a látképben, ahogy Andalúzia fölé értünk, hogy olyan ültetvényeket láttam, amelyeknek szabályos kör alakjuk van és bizonyos negyedei egy-egy külön növény termesztésének vannak szentelve. Nagyon érdekes volt, hogy leginkább UFO körökre hasonlított a Spilberg filmekből. A másik az olajfa ültetvény rajzolata volt, mely a levegőből több dologra is emlékeztetett:

1, Sötét alapra tett keresztszemes szövet.

2, Necc harisnya, fehér női lábra kifeszítve.

3, Egy komodói varánusz bőre, melynek színe alapból sárgás és fekete foltjai vannak.
Nem tudom, hogy maga az elképzelés mennyire jön át a lényeg, hogy nagyon menő volt ezt így látni és teljesen más textúrát az a természetnek.

Miután leszállt a gép és épp befordultunk a parkolóhelyünkre, megláttam ezt a feliratot: „Aeropuerto de Málaga – Costa del Sol”. ekkor kezdett el megint összeszorulni a gyomrom, hisz ennyire messze sosem jártam otthonról és maga a tudat, hogy egy csodálatos helyen vagyok és ez az élmény az enyém lehet, felbecsülhetetlen. A másik, hogy életem eddigi leghatalmasabb kalandjának kapujában álltam, ami 100000 meglepetést hozhat nekem.

Málagában épp feria van, ami hatalmas nagy népesemény, főleg Andalúziában. Soha nem voltam még ilyenen, így elhatároztam, ha egyedül is, de nyakamba veszem a várost és szétnézek. Először is felszálltam a HÉV-re, ami bevitt a városba és követtem a tömeget, megterveztem az utam egy térképpel és a buszmegállóban, csomagmegőrzőben hagytam a nagy táskáimat, melyekből az egyik kereke kb. 10 perc után feladta a harcot. Szépen összepakoltam a kis cókmókomat, hogy turistáskodjam egy csöppet, vízzel és fényképezőgéppel a kezemben elindultam a központba. Mondanom sem kell, hogy nem nagyon ettem indulás előtt, így az első utam hova máshova vezetett volna, mint a legközelebbi McDonalds-ba. Ne vessetek meg, de nem volt merszem máshol kajálni, most érkeztem, ki tudja mit szedek össze, mert még nem vagyok hozzászokva az itteni házi koszthoz, no meg persze az ár sem mindegy. Lényeg, hogy nem bántam meg. Maximálisan kedvesek voltak a kiszolgáló személyzet tagjai és tetszett, hogy ezt a munkát is spanyolosan, hangosan és vidáman csinálják. A másik plusz pont, hogy itt a menühöz lehet kérni ingyen sört, ugyan úgy mintha egy sima kólát kérnék otthon a sajtburgeremhez. Úgyhogy szépen leültem és csak nyugodtam megeszegettem és megiszogattam a kis muníciómat, amit szereztem. Na és utána, megint csak a tömeget követve, hiszen hamar rájöttem, hogy a térképnek sok értelme nincs, elindultam a belvárosba a feria színhelye felé.

Ennyi embert nem nagyon láttam még egy helyen, mint ott. Ahogy beléptem az utcára egyből megláttam a vásárosokat, a feldíszített házak közti részt, ahova lampionok és napellenző vásznak voltak kifeszítve, és a talpig „gitana”-knak beöltözött nőket. Alighogy belevetettem magam az embertömegbe, máris egy éneklő és táncoló csoportba ütköztem. Hozzáteszem, úton útfélen, egymást érve zenéltek és táncoltak ilyen csoportok az egész vásári területen. Egyesek autentikus flamencót, malagueñákat játszottak, mások vérpezsdítő karibi ritmusokat vagy éppenséggel csak egyszerű, a nép szórakoztatására szolgáló vidám dalokat játszottak, melyekbe bevonták az őket néző közönséget is. Egyes bandák egyenruhában pénzt gyűjtöttek hangszerekre a tagoknak, mások csalogatták az utca vendégeit, hogy térjenek be X bárba egy hideg sörre és egy kis tapas-ra. Iszonyatosan hangulatos volt ez a hatalmas audiovizuális kavalkád, amin végigmentem. Szépen lassan elhagytam a kimondottan a feriának fenntartott utcákat és elértem a katedrálishoz. A szokásos, hatalmas és minimum egy tornya van. Kicsit hasonlított a cordobai Mezquita tornyára, de persze köze nem volt hozzá. Tettem egy kört a téren, ami előtte, mellette volt, mivel nem mentem be, fizetős volt… Azt hiszem, ha minden fizetős templomba bemennék, tuti csődbe vinném magam, ráadásul nem értek annyira hozzá, hogy ne ugyan azt lássam: rózsaablak, padsorok és egy hatalmas, nagyon fényes, nagyon aranya oltár. Miután megnéztem a gyönyörű hibiszkusz fákat és az arab kutakat és jó étvágyat kívántam egy piknikező társaságnak, odébb álltam. Ahogy egy lépcsőhöz értem, megláttam egy srácot, aki az ara papagájával lazult a lépcsőfokokon, persze rögtön lefényképeztem, ami lehet, hogy neki annyira nem tetszett. De legalább megvan a pillanat és nem lett rossz életkép. Terveim között szerepelt, hogy kövessem a térképen jelölt nevezetességekhez vezető utat, miután elhagytam a tömeget, épp ezért a tengerpart felé vettem az irányt, miért is ne? Idő közben az Alcazabanál találtam magam, és mivel még ilyet soha nem láttam és gondoltam érdekes lehet, így kemény 60 centért be is mentem. Hát, hogy őszinte legyek, kicsit nagyobb durranásra számítottam. Ha többet kértek volna a belépésért csalódott lettem volna, de így, nem bántam meg, ennyit megért. Persze vannak benne szép kertek és rendbe hozott kutak, meg tipikus arab építészeti motívumok, amik az Alhambrában is megvannak, de azért azzal messze nem összehasonlítható. Az egyetlen érdekesebb része a Nazarí palota volt, ami ugye késő arab emlék és ezért sokkal díszesebb, sokkal kidolgozottabb, csakhogy villogjanak egy kicsit, mielőtt mindent visszahódítanak a spanyolok. Na, de persze nem szapulunk senkit, meg lehet lelni benne a szépet.  Az Alcazaba egyik kilátójából fényképezve megláttam, hogy mennyire van onnan a tengerpart. Mivel már jócskán délután volt és nem volt épp közel, legyőztem a fehér homokos, hideg hullámzó tengeres strand után érzett vágyam és elindultam visszafelé. Nem nagyon siettem így állandóan fényképeket csináltam, mindenről. A vicc az, hogy kb. csak az én kezemben volt fényképező, mert ugye a helyiek ehhez már mind hozzá vannak szokva. Na mind1, az ilyen utazások alatt elmehetnék ázsiainak, mert én is mindenről fényképet csinálok, hátha jó lesz az még valamire alapon. Na hát és csináltam a szép kis alkotásaimat a helyekről, emberekről és sikerült lencsevégre kapnom néhány csinos kis pöttyös ruhás lányt, akik persze rögtön beszédbe elegyedtek velem és megbeszéltük ki honnan jött, rajta vannak-e a fényképen, no meg kaptam két cuppanóst, miután megerősítették, milyen jól beszélek. Na, hát ez maximálisan léleksimogató hatást váltott ki, úgyhogy egy hatalmas, elégedett mosollyal menten tovább. Elértem az imént említett teret a katedrális mellett. Előttem egy család ment 4 gyerekkel, ebből 3 lány volt, mondanom sem kell, tetőtől talpig be voltak öltözve ugyan olyan ruhába. Hát behaltam nekik, úgyhogy vettem egy nagy levegőt és leszólítottam az anyukát, hogy készítsen rólunk egy képet. Egy újabb emlék, ami soha nem törlődik ki, ráadásul még képi bizonyíték is van róla. Ismételten egy nagy vigyorral és pozitív érzésekkel gazdagodva mentem tovább. A következő állomás Picasso szülőháza volt. Azt hittem, hogy valami múzeum vagy hasonló, de nem. Egy egyesület működik a helyén, ami gondolom, művészekkel foglalkozik, ezt nem tudom pontosan, még utána kell néznek, ha lesz Internetem. Tettem egy kört a téren, ahol a ház volt majd visszavetettem magam az embertömegbe. Minden sarkon szólt a zene még mindig és mindenki ugyan azt a fajta piát vedelte úton útfélen. Egy kis fél literes üveg volt, valami limonádé kinézetű itallal és rózsaszín, fehér pettyes címkékkel. Azt sem tudom, hogy abban mi volt, meg kellett volna kérdezni. Aztán folytattam a fényképezgetést, mikor egy jó kedélyű kopasz úriember belekalimpált az egyikbe, nagyon vicces volt, persze neki is az volt a legfontosabb, hogy látszik-e a képen, hát persze hogy látszik, nem volt épp kis termet. Aztán már a vége felé jártam az emberfolyamnak, amikor a Paquito el „Chocolatero” hangzott fel és a tömeg egy emberként kántált és táncolt a dalra. Megnézném, hogy egy Magyarországi rendezvényen, mikor történne ilyen spontán dolog…

A lényeg, hogy nem kicsit fáradtan, láb és hát fájással megérkeztem a buszpályaudvarra, ahol a csomagjaimat hagytam, szépen megvettem a jegyemet Granadába és vártam, amíg indul a busz. Akkor kezdtem el írni ezt a kis beszámolót. Amint megérkezett a busz, azonnal ott termettem, hogy legyen helyem nekem és a 40 kilónyi csomagnak, amit cipeltem. Sikeres helyfoglalás után kicsit beszundítottam, majd arra keltem, hogy egy fura, kicsit pszichopatára hajazó fazon beül mellém, nem kicsit voltam beszarva, mikor egy biztos tűvel játszott a szájában. Hála Istennek egy idő után eltűnt mellőlem, talán jobb is. Mindazt az élményt, amit aznap tapasztaltam a buszon tudtam összegezni. Arra jutottam, hogy olyat kaptam, amit mások talán soha, vagy ha meg is kapják, fel sem fogják annak értékét. Épp ezért hosszas SMS-ben kifejtettem a szüleimnek, hogy mennyire hálás vagyok ezért nekik és, hogy mindenben támogatnak. Persze SMS csata kezdődött, sírás-rívás meg miegymás, de kellett az a kis emóció.

Granadában Bea, Vanesa testvére várt engem és elvitt magukhoz, hogy az estét náluk töltsem. Nagyon kedves és vagány lány, akivel bármiről értelmesen tud csevegni az embert, jóval kevésbé hisztis, mint a nővére, de ezt csak zárójelben, hiszen nincsen vele sem bajom, mert imádom, de azért megvannak a maga dolgai. Az édesanyjuk nagyon aranyos és fiatalos Señora, aki igyekezett a kedvemben járni.

Ugye Vanesának el van törve a lába, mert sikeresen elugrott egy kocsi elől, ezért el kellett vinni a kórházba. Na, már most itt az a rendszer, hogy taxit küldenek a betegért, ha az nem bír mozogni. Tanulhatna a magyar egészségügy, mert nem hiszem, hogy egy gipszelt lábú beteghez mentőt küldenének, bár ki tudja. A kórházi hercehurca alatt mi Beával kimentünk a városba „tapearni”. Magyarul vacsizni, kis esti bárokba, ahol a söröd mellé ingyen kis kaját is kapsz. Beültünk két helyre, amelyek közül az elsővel semmi bajunk nem volt, de a másodikban kevés volt a pincér és nyers húst adtak Beának. Neki se kellett több, reklamált egy kicsit és máris kaptunk ingyen csípős szószos krumplit 2 pohár vízzel. Maximálisan belakva és kicsit spiccesen elindultunk a város központja felé.

Elmentünk egy sétányra, ahol híres granadai emberek szobrai vannak, amikkel persze, hülyét csinálva magamból, fényképezkedtem. Aztán elmentünk a fűutcára, megnéztük a lenyűgöző házakat és bementünk a Teterías utcába, ahol tömegével árulnak az arabok szebbnél szebb dolgokat, mint például bőrsarukat vagy bőrtáskákat. Mesés. Ez az utca a Szomorúak sétányéra vezetett, ami közvetlen az Alhambra alatt megy a Darro folyó mellett. Na hát mondanom sem kell, a folyó leginkább egy patak, amin nem csodálkozom, hiszem este 9-kor is 39 fok van, és a helyiek szerint több benne a macska mint a víz (El Darro tiene más gatos que agua). Ezt másnap sikeresen konstatáltam. Megnéztük tehát az Alhambrát este, alulról és nekem szépen le is csukódott a szemem, egyre gyakrabban. Az Andalúz Kutya nevű bárhoz érve elhatároztuk, hogy hazamegyünk, mert már nem bírtam, fél 1 volt és hajnal 3 óta fent voltam. Úgyhogy a főutcán fogtunk egy taxit és szépen hazakocsikáztunk. Ami nem is lett olyan drága, luxusmulatság, hisz utazás közben kiderült, hogy Bea ismeri a sofőrt, úgyhogy jól elbeszélgettek és volt olyan kedves, a minimum tarifánál megállította a taxiórát.

Otthon épp a család többi fele is megérkezett a kórházban csapott nagy patália után, mert mindenkit behívtak a vizsgálóba csak épp Vanesát nem, így akivel lehetett Ő összeveszett. Mindezek levezetésére, és mert nem volt otthon semmi ehető, nekiültek 2 rendelt pizzának és egy üveg, sörnek. Na, ez volt az a pillanat, amikor Gergőke fogta magát és kellő elszántsággal az ágya felé vette az irányt. Mondanom sem kell, reggel fél 11-ig aludtam.

Hoppá, a nap egyik legaranyosabb pillanatát kihagytam. Épp az Alcazabához tartozó római kori színházat vizslattam, amikor két kislány mellém állt és elkezdték mesélni egymásnak, hogy mit tudnak a helyről. Az első határozottan meg volt róla győződve, hogy az építményben szörnyek, rablók és rossz szellemek éltek, ezért nem szabad nekik oda bemenni. Erre a másik dacosan legyintett és közölte, hogy márpedig ez nem így van, és a falak között annak idején lovagok, királyok és a legfontosabb, hercegnők éltek. Erre a másik elgondolkodott és visszakérdezett, hogy na és ez milyen régen lehetett. Erre a másik: „Mégis mit gondolsz, én sem vagyok történelemkönyv!” Igazán mókás volt.