2012. aug. 21.

Kedd. A második nap a suliban. Rögtön egy új tanárral ismerkedtünk meg, aki az első pillanatban nagyon furának és ijesztőnek tűnt. Igazából se Vikinek, se nekem nem volt igazán szimpatikus. Hosszú haja van, kerek arca és furán fittyenő húsos szája, no meg olyan szemei, mintha kiesnének a helyéről. A stílusa sem tetszett, zavarban voltam az óráján, hogy őszinte legyek. Miguelnek hívják és mit ad Isten, a délutáni foglalkozást Ő tartotta.

Egész délelőtt a kötőszavakkal foglalkoztunk. A végén már halálra untam magam. Igaz, nagyon hasznos ez a lecke, mert ez az én egyik gyenge pontom és hála Istennek, sok dolog a helyére került, de mégis, ez olyan száraz…

Egész nap fesztültek voltak az emberek, mert kedden és szerdán ellenőrzés folyt az iskolában, méghozzá egy Cervantes Intézetes ellenőrrel, aki elég sok mindent vizsgál, hogy az iskola megtarthassa a státuszát és ne veszítsen el fontos privilégiumokat, mint például a DELE nyelvvizsga megrendezésének joga.

Délután a spanyol nyelv félszigeti változásairól, a spanyol mellett élő nyelvekről és a különböző dialektusok sajátosságairól beszéltünk. Igazán nekem való téma, úgyhogy elég sokat beszéltem az órán, mivel nem nagyon értett az andalúzon kívül máshoz se Esperanza, se Eva. Kissé kellemetlenül érzetem magam, de Istenem, ha tudok valamit, miért ne taníthatnám meg a többieknek, vagy legalább megmutatni, hogy ismerjék a dolgokat. Ezzel otthon is vannak gondok, de azt mondják, azok, akik nem képeseken ilyenkor hallgatni és inkább felháborodnak, hogy miért szólok bele valamibe, irigyek arra a tudásra, amire én szert tettem. Mi erre a megoldás? Érdeklődjenek és olvassanak és kérdezzenek annyit, amit én szoktam azért, hogy minél többet tudhassak.

Na, hát meglehetősen elégedetten távoztunk az iskolából és a minimarket felé vettük az irányt. Nem tudtuk, mi legyen az ebéd, de Viki meglátott egy tortillát a fagyasztóban és eléggé megkívánta. Nekem sem kellett több, közöltem, hogy vegyünk alapanyagot és megcsinálom neki én otthon, úgy gazdaságosabban kijön. Persze, hogy rábólintott. Amint hazaértünk, nekiveselkedtünk a főzésnek. Ahhoz képest, hogy másodszor csináltam, nagyon-nagyon jól sikerült, még én is meglepődtem mennyire. Jó, azért elég sokat megcsináltak előttem a spanyolok az egyetemi spanyol napon és mindig résen voltam, hogy hogyan is kell ezt igazán. Kis paradicsommal, pirítóssal isteni ebédnek bizonyult, sőt még maradt is estére, nem is kevés.

A délutánunk jóformán ezzel ment el. Hat órakor ismét egy programra indultunk, amit az iskola szervezett. Mozi vetítés az iskola nagytermében. A film, amit megnéztünk a „La luz prodigiosa”, „A csodálatos fény” címet viselte. Ismerős volt a címe, de fogalmam sem volt róla, hogy miről szól. A felvezetésben elég világosan kiderült, hogy nem épp vidám filmet fogunk látni és Miguel azt is elmondta, hogy Federico García Lorcáról és a köré fonódott urbánus legendáról szól majd. Tudni kell, hogy a Polgárháború olyan esemény a spanyol történelemben, amit jóformán senki nem ért, és a mai napig viselik a következményeit. Számtalan irodalmi és képzőművészeti alkotás fő témája. Az értetlenség és a tehetetlenség az emberekben általánosan jelen volt. A miértje egészen egyszerű: jött egy bizonyos Francisco Franco, akinek nem tetszett, hogy a rendszer visszaálljon a régi kerékvágásba. Ezért 1936 júliusának közepén egyszer csak kirobbantott egy polgárháborút. A Falange (falaɳxe), ahonnan az idea érkezett, kettéosztotta az ország lakosságát, te ehhez a fronthoz, te meg a másikhoz tartozol. Nem nagyon érdekelte őket, hogy szétszakítanak egy családot vagy sem. Kegyetlenül és rendszerszerűen kezdték ölni a más ideológiát valló, főként kommunistákat. Ennek áldozata volt Federico García Lorca is, szimplán azért, mert nem félt kimondani, amit gondolt és nem ideológia alapján választott magának barátokat. Az Ő kivégzése mély nyomot hagyott az emberekben, a mai napig hiányolják és egyesek szerint nem is halt meg, hiszen a holttest soha nem került elő. Erre a teóriára épül a film, amit láttunk. A hétfői előadás megalapozta azt, hogy a hideg rázzon Lorca neve hallatán, de az, amit a filmben láttam annyira nagy hatással volt rám, hogy alig bírtam megszólalni. A film alatt percenként váltakozott bennem a „hideg kiráz”, „meghalok a nevetéstől” és a „patakokban folyó könnyekkel zokognék” érzések. Egyszerűen annyira jól meg van csinálva az a film, hogy mindenkinek ajánlom. Egyébként is érzelgősebbnek érzem magam mióta itt vagyok, de ez annyira lesújtott, hogy az valami hihetetlen. Kissé olyan hatással volt rám, mint a „Bőr, amelyben élek” legutóbbi Almodóvar film, de megkockáztatom, hogy ez jóval túlnő rajta. A film történetét szándékosan nem mesélem el, mert ezzel is ösztönözlek titeket, hogy megnézzétek. A lényeg, hogy két síkon játszódik: a Polgárháborúban és a ’80-as években. Gyakorlatilag egy visszaemlékezés és egy nagy találkozás, majd annak hatásairól szól a film.

A mozi után hiába kérdezett Miguel, nem tudtam rá válaszolni és egyre inkább vártam, hogy elhagyhassam a termet. Pontban 8 óra volt, amikor elengedett minket. A csoporttársaink már vártak minket a San Nicolás kilátónál, mert meghívtuk őket vacsorára és egy kicsit iszogatni. Eljött:

 Marco. Egy egyszerű olasz srác, aki Erasmusszal tanult Granadában. Jelenleg 2 hónapja él itt és egy sportolók étrendjével és étkeztetésével foglalkozó cégnél dolgozik. Szereti csinálni, mert testnevelést tanult és elég szoros kapcsolatban van a kettő egymással. Egyébként velencei és elmondása szerint sokkal jobban szeret spanyolul beszélni, mint olaszul. Most csinálják a DELE C1 vizsgát egy másik olasz lánnyal, és mindketten nagyon izgulnak, hogy hogyan fog sikerülni.

Ola. Ő a mi kis norvég barátunk, aki spanyol és angol szakos tanár szeretne lenni. Minden évben a Costa Tropicalon, Granadában nyaral a családjával. Ő nem éppen szegény családból származik, mivel az egyik beszólása az volt, hogy Ő Spanyolországban nem nézi az árakat, mert neki minden szuper olcsó, a norvég árakhoz képest. Mindemellett hatalmas party-arc és nagyon kis szerény emberke. Gitározik, és nagyon szeretne gimnáziumban tanítani, amiért elég sokat tesz. Most például Kaliforniába megy egy évre, hogy bővítse tudását.

Carmen. Akinek valójában nem ez a neve, de azoknak, akiknek szinte kiejthetetlen a keresztnevük, az iskolában becenevet adnak. Ő egy török lány, aki jelenleg Hollandiában él és a szülei finanszírozzák az utazásait. Nemzetközi gazdálkodást tanul. Beszél 5 nyelven és Törökországban a gyökereknél szeretne letelepedni. Hozzáteszem irtó csinos és nagyon tündéri egy jelenség.

Juca. Ő az én egyik gólyám, mint ahogy Viki is, akivel most lakok. Nagyon szeretnivaló lány, aki szintén egy ösztöndíjjal van kint egy másik nyelviskolában.

Tehát így voltunk 6-an a nappaliba bezsúfolódva. Sörözgettünk, zenét hallgattunk, beszélgettünk és Ola majdnem megette az összes tortillát, amit csináltam, mert annyira írlett neki. Ez persze meglehetősen jól esett és büszke voltam magamra. J

Később lementünk a városba. Kóvályogtunk egy kicsit és végül a Plaza Nueva egyik padján kötöttünk ki. Megfelelő sörmennyiség után salsát tanítottam Olának, majd az elköszönés után tisztességesen eltévedtünk hazafelé menet a szűk utcákon. Ez nem volt baj, mert olyan helyeket láttunk, ahol különböző feliratok nyugtázták, hogy a negyed, ahol lakunk nagyon rossz állapotban van és, hogy az emberek mennyire nincsenek megelégedve azzal, amit a város vezetése (nem) tesz (meg) a helyzet javításához. Teljesen az az érzésünk támadt, hogy temetik az Albaicínt, ami elég deprimáló egy hangulatot kölcsönzött a félhomályba vesző, gyönyörű, történelmi múltú utcáknak.