A Barátok

Valladolid, Portó, Toledo és Consuegra

Lassacskán kialakultak szépen a kis baráti klikkek. Nem éppen tetszik, hogy kissé szeparáltan élünk, de próbálok rajta javítani. A mag, Federica, Marghe és Soma mindig velem van és együtt hülyülünk. Erre nagyon jó példák a különböző összejövetelek és utazások. Minden nap találkozunk és iszunk egy kávét vagy együtt vacsorázunk vagy együtt megyünk bulizni. Szervezünk nemzetközi ebédeket, spontán napizást, együtt sportolást vagy játszást, amit nagyon élvezek, mert sokat nevetünk és sokat épít a csapaton. Nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve és ez jó érzéssel tölt el. Már a nyaralást is tervezzük és lassan az egész famíliát megismerjük.

Eddig 3 nagyobb úton voltunk, amiből kettőt mi szerveztünk.  A valladolidi kirándulás (Spanyolország Kasztília és León tartományának fővárosa) az erasmusos kirándulásokért felelős egyesület neve alatt futott. Jól éreztük magunkat, de maga a város nem varázsolt el annyira, hogy azt mondjam: ááááááááá, de szép. Vannak épületek, semmi kétség, de nem elég otthonosan történelmi a hangulata nekem.

Portó volt az első nagy falat, amit szerveztünk a spanyol nemzeti ünnep miatti hosszú hétvégére október 12-én. Az utat gyakorlatilag ajándékba kaptam a többiektől, amiért nagyon hálás vagyok, és azt jelenti, hogy tényleg fontos az, hogy együtt legyünk és én is a kis családba tartozom. 6 órás buszút után bejártuk az egész várost és találkoztunk két ex tanárunkkal. Soma egy szegedi lektorra, Danival én pedig a szeretett Vanesánkkal, akit a tavalyi évben bocsátottak el az egyetemről, mert megvonták a támogatást a lektorátustól, ami elég szíven ütött minket, főleg engem, akit a kezdetektől tanított és együtt kezdtük el a színjátszó kört a tanszéken. Első este, ahogy azt kell a folyó mellett vacsoráztunk, valami mesés kilátással, finom étellel és jó borral, ami persze nem volt 2 forint. Másnap bejártunk mindent világosban is. Voltunk egy kis piacon, ami elvarázsolt minket, vettünk pár könyvet és ruhát, öcsémnek ajándékot. Életemben először Portóban, miután lementünk az óceán partjára a régi villamossal, megmártottam a praclijaimat az Atlanti Óceánban. Igazán elgondolkodtató volt ott végignézni a naplementét és kagylókat, meg rákmaradványokat gyűjteni, mint a filmekben. Az estét természetesen a hatalmas bulizó embertömegbe torkollva végeztük. Sikerült nagyon olcsón, finom piát venni és tisztességesen megadni az éjszakának, ami jár. J Az utolsó nap a folyó másik felén jártunk és csodás kilátás mellett ebédeltünk, majd a kikötők egyikén ülve néztük a sirályokat, a vizet és azt a hihetetlen mennyiségű halat, ami benne úszkált. Mesés élmények és anekdotás születtek. Nagyon élveztem és a város is nagyon tetszett. Kicsit Budapest alternatív feelingje volt, mai nagyon bejött, olyan hihetetlen egyedi.

Toledóban és Consuegrában a hétvégén voltunk október 27-től 29-ig. Most volt a barátaim 50. néptánc fesztiválja, ahonnan sem én sem Zsófi, a gyöngyfesztiválos tolmácstársam sem hiányozhatott, így egy jó kis hétvégét töltöttünk el. Megnéztük Somával, Fefével és Merghival Toledót és Consuegrát, baromkodtunk és művészkedtünk a fényképezőgéppel. Eltátottam a szám az idei fellépő csoportoktól és attól, amit a színpadon rittyentettek. Az extremadurai csoport nagyon tetszett és gondolkodtam azon, hogy jó lenne, ha el tudnánk őket hívni Gyöngyösre, a mi fesztiválunkra. Majd meglátjuk, hátha. Nagyon jó volt ismét találkozni a barátaimmal és azt a szeretetet érezni, amit tőlük kapok. Consuegra már csaknem a második otthonom és Andrés, aki a lakhatást biztosítja nekünk olyan mintha a családom lenne. Nagyon sokat tanulok ott és nagyon sokat tapasztalok. Mindig nevetés és hülyeség a vége, annak ellenére, hogy szívom magamba a folk-tudást. Az utazás történetét első este épp illuminált állapotban sikerült megalkotni. Betértünk egy bárba, ahol a gyerekek a vasalódeszkával és hasonló lehetetlen dolgokkal játszottak. Már itt fennakadtunk, mert ugye ez spiccesen amúgy is viccesebb. Aztán naivan kikértem a kis csípős szószos burgonyámat, ami annyira csípős volt, hogy alig bírtam enni a szószból, még jó hogy külön kértem. A harmadik etap a röhögésben és kiakadásban akkor jött, amikor 9 euró 50 centet fizettem a kis sült krumplimért. Amire persze azt hittem, hogy a legolcsóbb lesz és azért kértem. A többiek komplett szendvicseket sonkával és hamburgereket gyűrtek magukba 5 euró 50 centért. A barátaim közölték, hogy az a hely drága és amúgy is guirinek (külföldinek) néztek és ez plusz egy ok, hogy többet számoljon fel nekem. Hát szó se róla meglehetősen kiakadtam…

A Színház...
2012. nov. 03.

Több mint egy hónap telt el azóta, hogy nem írtam semmit. Ebből kifolyólag bűntudatom is van, mert nem azért nem írtam, mert nem érdekel, hanem, mert vagy nem volt úgy időm, vagy éppen mással voltam elfoglalva ahelyett, hogy megírtam volna, mi is történik velem.

Ma, ezen a szép szombati délutánon van időm, hogy kiírjak magamból dolgokat. Kis fejezetekre fogom bontani és nem napokra, mert nincs sok értelme, hisz, nem tudok pontosan visszaemlékezni.

Kezdem azzal, ami a legfrissebb, mert az még nagyon él bennem. Október 26-án az egyetemen Fernando de Rojas, La Celestina című darabjának előadása volt a porondon. Az egész nap és az azt megelőző időszak is a darab körül forgott. Kedves középkori irodalomtanáromnak köszönhetően bekerültem abba a csapatba, akik rendezték a délutáni irodalmi sétát. Bejártuk Salamanca fontosabb helyeit, amik megjelenhetnek a darabban és minden állomáson felolvastunk egy részletet a darabból. Én Sempronio szerepét kaptam, aki a főszereplő szolgálója. Karakán és vicces szerep, amit szívesen játszanék színházban, mert azt hiszem jól meg lehet ragadni a lényegét. Két részben szerepeltem és mindegyik nagyon jól sikerült, olyannyira, hogy az este folyamán mialatt várakoztam a színház előtt, ahova végül nem jutottam be, leszólított egy hölgy és meghagyta nekem az e-mail címét, hogy keressem fel, mert ajánl nekem egy társulatot, ahol kamatoztathatom a színészi potenciálomat. Nagyon meglepett és valóban megtisztelve éreztem magam, hogy élhettem ezzel a lehetőséggel. Ez kompenzálta azt, hogy nem tudtam megnézni magát a darabot.

A séta előtti próbákon vegyesen megismertem egyetemista társakat és tanárokat is, akik részt vettek a reprezentációban. Azt hiszem, hogy olyan embereket ismertem meg, akik nagyon jó hatással voltak rám. Az a lelkesedés és hozzáértés, közvetlenség utánozhatatlan és így én is még többet kaptam ahhoz, hogy nagy erőbedobással folytassam, amit elkezdtem. Azt hiszem kicsit emlékeztettek arra, hogy miért is vagyok bölcsészkaron és mit is kéne ebből az egészből kihasználni. Megismertettek velem egy olyan, inkább kutatási szemléletű filológus életet, ami nagyon tetszik és megtöri azt a monotonitást, amit az évek alatt az egyetemen belénk vernek azzal, hogy mindig ugyan azt tanuljuk… és gyakorlatilag nincs nagyon lehetőség a saját kutatásokra, mert maguk a tanárok is félnek attól, hogy újba kezdjenek, mert nem ismerik. Remélem, hogy ez azért a mi generációnkkal változni fog.

A hétvégére lementünk Toledóba és Consuegrába Somával, Federicával és Margheritával. De erről majd később. A lényeg, hogy Internet nélkül voltam így nem tudtam írni a színházas hölgynek egészen hétfő estig. Többszöri levélváltás után kiderült, hogy Catalinának hívják és kolumbiai, aki az egyetemi színjátszó társulatot vezeti, immár sok éve. Rögtön felcsillant a szemem és egy percig sem gondolkodtam azon, hogy ne menjek el és nézzem meg, mit is csinálnak a próbákon. Pénteken, azaz, tegnap voltam az első műhelyen, ahol színészmesterséget és különböző technikáit taglaltuk. A csoport nagyon színes és persze női túlsúlyos. :D Nagyon jól éreztem magam és egy olyan teljesen, számomra eddig ismeretlen színházat tapasztaltam meg, ami olyan aspektusból vizsgálja a hivatást, ami nem tesz manírossá és túlzóvá. Ma is elmentem a műhelyfoglalkozásra, ahol ismét olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiktől elállt a lélegzetem. Az egész foglalkozás abból indul ki, hogy magadat és a testedet, ami a színész egyetlen és leghatékonyabb eszköze, ismerd és kontroláld, tudd, hogy mit csinálsz, és mit akarsz közölni. Semmi nem lehet több vagy kevesebb és mindennek van miértje, még az orrcimpád mozgásának is. Ugye a csoport vezetője latin-amerikai. Ebből kifolyólag olyan gyakorlatokat végeztet velünk, amik elválaszthatatlanok az ottani indián gondolkodásmódtól. Ezalatt értem azt, hogy például mezítláb vagyunk, mert így megtartjuk a kontaktust a földdel. Ez ugyan az, mint amit a mexikói indiánok a törzsi táncokban alkalmaznak, ez egyfajta spirituális és fizikai kötelék, ami átmenetet képez az ég és a föld között. A másik, hogy az itt és mostról beszél, de közben kitart amellett az elképzelés mellett, hogy nem csak az élők írnak színházat és nem csak az élőkkel dolgozunk, ha előveszünk egy darabot, hanem azokkal a szerzőkkel és elődökkel is, akik örökül hagyták nekünk a műveiket. Ez a felmenők és a halott lelkek tisztelete, ami szintén egész Latin-Amerikában máig élő szokás és a régi időkben addig terjedt, hogy a múmiákat családtagként a házban tartották és ápolták. Eddig soha nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire kísértetiesen és tudat alatt őrzi a régi Kolumbusz előtti szokásokat. Nagyon figyelemre méltó egy személy.

A mai alkalommal, legyen bár csak a 2. foglalkozás, már csapatabbnak éreztem magunkat és olyan pillanatokat ragadtam meg, amik nagyon jól estek és értékes részét képezik annak a tanulásnak, amit az ember szociális és érzelmi téren végez haláláig. Az egyik lány, Cristina 1 (merthogy van 3 is) elsírta magát, miközben azt a három indítékot kellett felsorolnunk, hogy miért vagyunk a csapatban. Ez hatalmas érzelmi fejlettséget és hatalmas érzelmi sértettséget is kifejez. Hihetetlen, hogy mennyi energiát szabadított fel és kicsit elgondolkodtatott bennünket azon, hogy valójában mennyit jelent egy csoporthoz tartozni, ahol mindenki elfogad, és nem kell a kegyetlen világ sarát magadon hordani. Azt gondolom, hogy ő is eleget kapott más, rosszindulatú emberek bántó szavából, ahogy én is, és a színház számára egy olyan közeg, ahol ezek a dolgok nincsenek, megszűnnek és szabadon lehet az, ami akar és kipróbálhatja magát más szerepekben is. Ahogyan én is ezért csinálom a színházat és azért, hogy gyönyörködtessem az embereket és előhozzam belőlük az érzelmeket, amikről lehet, hogy még maguk sem tudnak, de az őszinte könnyekkel és nevetéssel felszabadulnak.

Ezt a bejegyzést egy kis anekdotával zárnám, amit Emilio de Miguel, a középkori spanyol irodalom tanárom mondott a celesztinás kerekasztal beszélgetésen:

A darabot négyszer írják meg. Először maga a szerző, másodszor az olvasó, harmadszor a színész és a végső olvasatot és újraírást a néző adja.

2012. szept. 23.

Közös ebéd után nekiláttam az óráim átnézésének és próbáltam összeállítani az órarendem.

5-re hivatalosak voltunk az olasz lányokhoz, hogy megkóstoljuk az igazi olasz nápolyi kávét, mivel szerintük az itteni kávé víz. Valóban. Meglehetősen ízletesre sikerült a kóstoló. Ismét összegyűltünk és jól éreztük magunkat. Sütiztünk, beszélgettünk és énekeltünk, na meg röhögtünk egymás régi képein. J

Ismét elhangzott egy-két mondat Somától, ami igaz és elgondolkodtató. Fél évet fogunk együtt tölteni. Valószínűleg örökre barátok maradunk ilyen vagy olyan minőségben és az Erasmus soha nem fog befejeződni. Már most azt tervezzük, hogy mikor megyünk egymáshoz és, hogy muszáj meglátogatnunk egymást. Remélem, hogy sikerül minél több helyre eljutnom, eljutnunk. J

Este együtt vacsoráztam Margheritával és Federicával. Nagyon sokat és jót beszélgettünk és mielőtt tettünk volna egy kört a városban megkaptam, hogy jó velem beszélgetni és szeretnek is, mert nagyon sok érdekességet osztok meg velük. Ez persze nagyon jól esett és mindjárt közelebb hozott minket egymáshoz. A séta alatt még inkább belemerültünk egymás életébe. Érdekes dolgokat tudtunk meg egymásról, amiért hálás vagyok, hisz az ember nem mindenkivel oszt meg mindent, de nagyon úgy tűnik, hogy ők olyanok, akikkel lehet ilyenekről beszélni, mert éltek meg nagy érzelmekkel járó dolgokat, amik magas EQ-val látják el az embereket.

2012. szept. 22.

A szombat borzalmas volt és, ahogy azt már a gyakorlat eddig mutatta: MÁSNAP. Borzalmasan éreztem magam, mert nagyon szánalmas, ami a másnappal jár.

Lényeg a lényeg, hozzá tartozik a mostani életszakaszomhoz, de kell rajta változtatnom. J

Délután elmentünk együtt kávézni és megbeszélni az este eseményeit.

Salamancában pénteken találkoztunk először a tunákkal, akik egyetemi csoportok és szerenádokat adnak az utcákat járva. Lenyűgöző. Nagyon boldog volnék, ha énekelhetnék egy ilyen csoportban és magamra ölthetném a tipikus öltözéküket. Ezen a hétvégén különösen sokan voltak a városban és pont ott gyülekeztek, ahol mi voltunk, a filológiai tanszék bárjában. Az egyikük felismert. Úgy jött oda hozzám, hogy „áááá, a magyar táncos”. Kiderült, hogy pénteken, kissé elveszve sevillánát táncoltam az utcán egy random lánnyal, egy random gitáros zenéjére. Hatalmas. Az egészből csak néhány képkocka van meg nagyon halványan. Ennek ellenére nagyon jól esett, hogy már most hírnevet szereztem Salamancában. J

A napot egy folyóparti sétával folytattuk, majd belevetettük magunkat az éjszakába. Közösen vacsoráztunk a lakótársaimmal és az időközben megérkezett szardíniai lánnyal, aki Can, a török lakótársunk barátnője.

Gyorsan összeraktuk magunkat és elindultunk mind a négyen, hogy körbejárjuk a bárokat. A legjobb, hogy se kötelező fogyasztás, se belépő nincs egyik helyen sem. Annál inkább ember, ami még részegen sem tetszetős, nem hogy józanul. Nem baj. Én élveztem a táncot, amit lenyomtunk a srácokkal. J

2012. szept. 21.

Péntek az én napom, testem a zenére hangolom, meg egy jó italra, amit szürcsölök. Minek is kéne több? Hej, hej, hej!

Sikerült egy össznépi ivászatot csinálni Dani, a svéd srác új lakásában. Annyira jól sikerült az este, hogy nem egy, hanem jóval több italt sikerült magamba diktálnom. Szépen elvesztem. Az utak nincsenek meg, de a helyek, ahova betértünk, igen. A legviccesebb, hogy elég sok dolog kiesett, azaz elértem a teleportálós fázist, amit eddig nem sokszor sikerült…

2012. szept. 20.

Kaptam egy telefont délután. Spanyol szám… A legnagyobb meglepetés az volt, hogy magyarul szóltak bele. Soma volt az, a másik magyar srác, aki Szegedről jött és együtt fogunk tanulni. Teljes a létszám. 3 magyar Salamancában. :) Este összefutottunk, hogy megismerjük egymást. A Sureñába mentünk, ami egy nagyon hangulatos hely és sok helyen van Spanyolországban. 3 euró egy vödör sör, 5 üveggel, jó, hogy… J Nagyon érdekes, amiket megtudtam róla. 4 évet élt Madridban és a testvére Máté Bence, a természetfotós. Azt hiszem, hogy hamar megtaláltuk a közös hangot és a közös témát. Nagyon érdekel, hogy mivel foglalkozik és, hogy merre járt, mert ismét egy más látásmódot ismerhetek meg. Az este során találkoztunk a többiekkel is, hogy őket is megismerje. Ahogy hallgattam, hogy a többiekkel is mikről beszél, a véleményem nem változott, sőt. Érdekes, és kiemelendő, amit a magyarokról és a spanyolokról említett. Azt mondta, hogy azért is szeret Magyarországon élni, mert ott az emberek képesek mély barátságokat kötni és képesek vagyunk meghallgatni és megérteni egymást, ami Spanyolországban nem éppen jellemző. Sok a képmutatás és az emberek felszínes viszonyokat kultiválnak. Ezt sajnos nekem is be kell látnom. Annak ellenére, hogy rengeteg spanyol barátom van, egyikre sem tudnám azt mondani, hogy na, igen, ő igazi barát és mindent tud, mert lényegében csak felszínes és mulatságos dolgokról tudunk beszélni és nem nagyon mély „pszichológiai dolgokról”. Ez kicsit el is keserít, de igyekszem azon lenni, hogy találjak olyan embert, akivel ez sikerül. Bízom benne, hogy sikerülni fog.

2012. szept. 19.

Reggel fejtágítást tartottak az egyetemen. A nagyteremben voltunk, ami hasonlít az ELTE nagy tanácsterméhez, de kicsit szegényesebben díszített és régebbinek tűnik. Megtudtuk, hogy 800-adik évfordulója körül jár az iskola. A vezetőség mindent a szánkba rágott és az egyik tanár 5 nyelven mondta el a tudnivalókat, mindenféle probléma nélkül. Hát leesett az állunk rendesen. J

Este a második bulinkba készültünk. Karaoke party az Irish-ban. Ki ha én nem alapon belevetettem magam a dallista böngészésébe. Hosszas keresés után megtaláltam a nekem való dalt. Leadtam a papírom és pár pohár után én következtem. Felmentem a színpadra és toltam nekik egy olyan New York New Yorkot, hogy tátva maradt a szájuk. Otthon éreztem magam. Megmutattam, hogy mit is tudod. Nagyon izgultam, talán még a kezem is remegett, de megcsináltam és utána varázslatos volt, hogy mindenki odajött gratulálni. Nagyon-nagyon jó érzés volt. Remélem, hogy a következő szerdán is hasonló sikerem lesz. J