2012. szept. 22.

A szombat borzalmas volt és, ahogy azt már a gyakorlat eddig mutatta: MÁSNAP. Borzalmasan éreztem magam, mert nagyon szánalmas, ami a másnappal jár.

Lényeg a lényeg, hozzá tartozik a mostani életszakaszomhoz, de kell rajta változtatnom. J

Délután elmentünk együtt kávézni és megbeszélni az este eseményeit.

Salamancában pénteken találkoztunk először a tunákkal, akik egyetemi csoportok és szerenádokat adnak az utcákat járva. Lenyűgöző. Nagyon boldog volnék, ha énekelhetnék egy ilyen csoportban és magamra ölthetném a tipikus öltözéküket. Ezen a hétvégén különösen sokan voltak a városban és pont ott gyülekeztek, ahol mi voltunk, a filológiai tanszék bárjában. Az egyikük felismert. Úgy jött oda hozzám, hogy „áááá, a magyar táncos”. Kiderült, hogy pénteken, kissé elveszve sevillánát táncoltam az utcán egy random lánnyal, egy random gitáros zenéjére. Hatalmas. Az egészből csak néhány képkocka van meg nagyon halványan. Ennek ellenére nagyon jól esett, hogy már most hírnevet szereztem Salamancában. J

A napot egy folyóparti sétával folytattuk, majd belevetettük magunkat az éjszakába. Közösen vacsoráztunk a lakótársaimmal és az időközben megérkezett szardíniai lánnyal, aki Can, a török lakótársunk barátnője.

Gyorsan összeraktuk magunkat és elindultunk mind a négyen, hogy körbejárjuk a bárokat. A legjobb, hogy se kötelező fogyasztás, se belépő nincs egyik helyen sem. Annál inkább ember, ami még részegen sem tetszetős, nem hogy józanul. Nem baj. Én élveztem a táncot, amit lenyomtunk a srácokkal. J