2012. szept. 08.

Ismét csak nem keltem korán… 1-kor találkoztunk pár néptáncossal és megittunk egy sört és előételnek kipróbáltunk egy-két tapas-t.

Délután Elenánál, Juanjo testvérénél ebédeltünk nem éppen kalóriaszegény kajákat. Többek között sonkát a Pata Negra fajtából, ami a félsziget legjobbja.

A desszertet egy a város melletti mezőn lévő nyaralóban fogyasztottuk, méghozzá szülinapi tortát, fagylaltot és kávét. Pedro, Juanjo egy másik gyerekkori barátja lett 30 éves. Elmondása szerint egy olyan házban voltunk, amit nem használ sűrűn. Elmondom, hogy nekem már ez is luxus számba ment. Olyan volt, mint egy kisebb vidéki kúria.

A szülinapi desszertnél velünk volt Ángel is, a madridi barát, akinek jártunk a családi házában. Meseszép, olyan mintha az idő megállt volna. Minden eredeti és úgy rendbe téve, ahogy az annak idején ott volt. Hihetetlen, hogy mekkora elkötelezettséggel viseltet a kultúrája az öröksége és a gyökerei iránt. Nagyon sokan tanulhatnának tőle.

Az estét a madridi éjszakában töltöttük Pedro, Joel, Eva, Mónica, Juanjo és Én. Az eseményekről információ nem adható ki. Dokumentációi szigorúan titkosak és 89 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.

Az egyetlen dolog, amit elmondhatok és el is akarok mondani, az Joel története. 2004-ben nem messze laktak az Atochától és minden nap az állomáson ment keresztül, hogy odaérjen az akkori munkahelyére. Március 11-én sem tett másképp. Épp átment a botanikus kerten és már majdnem az állomás kapuinál volt, amikor hallott egy robbanást. Mivel előző este a Real Madrid győztes meccset játszott és egész este tűzijátékok és petárdák szóltak, gondolta ugyan ennek a hangját hallja és valami őrült még másnap is szórakozik. Amikor meglátta a kiözönlő, rohanó embertömeget, amint azt kiabálják, hogy fusson, mert bomba robbant, már nem vette félvállról a dolgot. Követte a tömeget és egy oldalsó kapum ment ki az állomásról. Addigra már az egész helyet körbevették a rendőrök és blokkolták a tömegkommunikációt. Mindenkit átvizsgáltak és blokád alá helyeztek. A legaggasztóbb az volt, hogy nem tudott szólni Pedrónak, hogy nincs semmi baja, hiszen nem volt térerő. Szegény a körmét rágva ülhetett otthon, mert addigra már értesült a merényletről a rádióban. Végül nem lett semmi és elengedték Joelt. Elmesélte még azt is, hogy aznap egy olyan idős hölggyel lett volna a kliense, akinek a fia a Salamancai Egyetemen tanult orvosnak és aznap ő is az egyik vonaton utazott. Természetesen meghalt. Joel elmondása szerint az azonosítása nagyon nehéz volt, mert a bomba lefejezte és a bombában elhelyezett pénzérmék, csavarok és egyéb hulladék agyonlyuggatta a testét. Onnan tudta azonosítani az édesanyja, hogy az a pulcsi volt rajta, amit ő készített neki.

Rettenetes erről hallani, írni és beszélni azokkal, akik ezt megélték. Nagyon mélyen érint, másrészt hálás vagyok azért, hogy ilyen eseményekről olyan emberektől hallok, akik tényleg megélték és nem a média vagy a politika hatása alatt állnak.