2012. szept. 17.

Hétfő. Kereken egy hónapja vagyok Spanyolországban. Már most túllőttem mindegyik eddigi utamon. Azért érződik, hogy nem tudok bármikor hazaugrani. A spanyolom csak javul és azt hiszem eljutottam egy olyan szintre, hogy már bármit mondhatnak nekem, meg fogom érteni. Legyen köznyelvi vagy szakszó. Van még mit tanulni, de előttem az egész félév.

Délelőtt bele vetettük magunkat az erasmusos létbe. Elmentünk a Nemzetközi kapcsolatok irodába, ahol nagyjából helyreigazítottak minket és kaptunk egy két információt a „hogy tovább” kérdésre válaszolva. Vicces, hogy az irodában két külföldi foglalkozik ezekkel a dolgokkal, akik még maguk is tanulják a nyelvet. Mindenesetre érződött a hangulat. Mindenki vegyesen, olyan, mint a zsákbamacska. Ott vagytok mindannyian összezárva és nem tudjátok merre hány méter. Persze megkezdődik az ismerkedés és az internacionális hangulat.

Később egyedül maradtam, mert Juliának el kellett mennie a karra, hogy elintézzék a tanegységeket. Kihasználtam az időt és olvasgattam, aztán bementem a bölcsészettudományi karra, hogy megnézzem belülről. A falak tele vannak feliratokkal és nevekkel. Nagyon érdekes, de a történelmi épületekre például nem tesznek utcatáblákat, hanem ugyan azzal a cirádás, latinra hajazó betűkkel írják fel a neveket a falra. Sok bolt is átvette ezt a megoldást, hogy jobban beleolvadjon a történelmi környezetbe. Aztán megnéztem az egyetemi könyvesboltot, az egyetem régi homlokzatát és a Casa de las Conchas-ban (Kagylós ház) a központi könyvtárat.

Miután találkoztunk a lányokkal, beültünk, hogy együnk egy kicsit és igyunk egy sört. Természetes, hisz 1 óra környékén a „sör ideje” van, legalábbis a spanyolok szerint. El Javi, így hívják a helyet. Nem rossz és a pincérnő nagyon „fasza” csaj.

Gyakorlatilag az egész délutánt abban az ifjúsági szállóban töltöttük, ahol Sarah lakik. A lányok a tanegységeket írták össze én meg végre Internethez jutottam, úgyhogy mindenkinek válaszoltam és kicsit kontaktba kerültem a barátaimmal. Meglehetősen jól esett.

A napot szinte királyi vacsorával fejeltük meg. Sült csirke, burgonya, saláta és desszertnek gyümölcs. Juliával jó kis csapatot képezünk, azt hiszem.

Az este további része a televízióval és punnyadással telt. Egészen 11-ig, amikor elindultunk, hogy kimenjünk Can (Dzsan) elé a buszmegállóba. Ő a harmadik lakótársunk, aki török és Sofiában, Bulgáriában tanul. Elég fura szerzet. Kicsit olyan, mintha féle tőlem. J Nem csodálom, mert nem nagyon beszélek angolul és ő meg még kevésbé spanyolul. Majd csak megértjük egymást. Vagy így vagy úgy, de nincs más megoldás. Én erőltetetem a semmi angolomat és ő meg erőlteti a spanyolját, majd csak lesz valahogy.

Miután megérkeztünk Julia mutogatott nekem képeket Németországról és a városáról. Nagyon vicces dolgokat mesélt. Van egy folyójuk, aminek van egy szakasza a város közepén, ami úgy néz ki, mint a morotvatavak a Tiszán. Nagyon hangulatos és költői kis táj. Mivel a folyó nem túl mély, így bárkákkal közlekednek rajta csak úgy, mint Velencében a gondolákkal. 7 méteres rudakkal tolják előre a hajót, ami nem éppen könnyű feladat. Minden évben rendeznek egy versenyt, ami 60-70 hajót vonz a vízre és nagyon vicces dolgok sülnek ki belőle. Egyrészt, mert van, aki nehezen kormányoz, másrészt meg mindenki nyerni akar, mert a vesztesnek egy májból készült trutyit kell meginnia. Valahogy megértem, hogy azon vannak, hogy ne veszítsenek. J Kaptam meghívást is a városba. Remélem, hogy minél hamarabb ki tudom használni. Kedvem az van, csak a nyelvvel lesznek nehézségeim. J Majd Julia fordít, vagy addig összeszedem magam és meg fogok tudni szólalni angolul. J