A Barátok

Valladolid, Portó, Toledo és Consuegra

Lassacskán kialakultak szépen a kis baráti klikkek. Nem éppen tetszik, hogy kissé szeparáltan élünk, de próbálok rajta javítani. A mag, Federica, Marghe és Soma mindig velem van és együtt hülyülünk. Erre nagyon jó példák a különböző összejövetelek és utazások. Minden nap találkozunk és iszunk egy kávét vagy együtt vacsorázunk vagy együtt megyünk bulizni. Szervezünk nemzetközi ebédeket, spontán napizást, együtt sportolást vagy játszást, amit nagyon élvezek, mert sokat nevetünk és sokat épít a csapaton. Nagyon jó emberekkel vagyok körülvéve és ez jó érzéssel tölt el. Már a nyaralást is tervezzük és lassan az egész famíliát megismerjük.

Eddig 3 nagyobb úton voltunk, amiből kettőt mi szerveztünk.  A valladolidi kirándulás (Spanyolország Kasztília és León tartományának fővárosa) az erasmusos kirándulásokért felelős egyesület neve alatt futott. Jól éreztük magunkat, de maga a város nem varázsolt el annyira, hogy azt mondjam: ááááááááá, de szép. Vannak épületek, semmi kétség, de nem elég otthonosan történelmi a hangulata nekem.

Portó volt az első nagy falat, amit szerveztünk a spanyol nemzeti ünnep miatti hosszú hétvégére október 12-én. Az utat gyakorlatilag ajándékba kaptam a többiektől, amiért nagyon hálás vagyok, és azt jelenti, hogy tényleg fontos az, hogy együtt legyünk és én is a kis családba tartozom. 6 órás buszút után bejártuk az egész várost és találkoztunk két ex tanárunkkal. Soma egy szegedi lektorra, Danival én pedig a szeretett Vanesánkkal, akit a tavalyi évben bocsátottak el az egyetemről, mert megvonták a támogatást a lektorátustól, ami elég szíven ütött minket, főleg engem, akit a kezdetektől tanított és együtt kezdtük el a színjátszó kört a tanszéken. Első este, ahogy azt kell a folyó mellett vacsoráztunk, valami mesés kilátással, finom étellel és jó borral, ami persze nem volt 2 forint. Másnap bejártunk mindent világosban is. Voltunk egy kis piacon, ami elvarázsolt minket, vettünk pár könyvet és ruhát, öcsémnek ajándékot. Életemben először Portóban, miután lementünk az óceán partjára a régi villamossal, megmártottam a praclijaimat az Atlanti Óceánban. Igazán elgondolkodtató volt ott végignézni a naplementét és kagylókat, meg rákmaradványokat gyűjteni, mint a filmekben. Az estét természetesen a hatalmas bulizó embertömegbe torkollva végeztük. Sikerült nagyon olcsón, finom piát venni és tisztességesen megadni az éjszakának, ami jár. J Az utolsó nap a folyó másik felén jártunk és csodás kilátás mellett ebédeltünk, majd a kikötők egyikén ülve néztük a sirályokat, a vizet és azt a hihetetlen mennyiségű halat, ami benne úszkált. Mesés élmények és anekdotás születtek. Nagyon élveztem és a város is nagyon tetszett. Kicsit Budapest alternatív feelingje volt, mai nagyon bejött, olyan hihetetlen egyedi.

Toledóban és Consuegrában a hétvégén voltunk október 27-től 29-ig. Most volt a barátaim 50. néptánc fesztiválja, ahonnan sem én sem Zsófi, a gyöngyfesztiválos tolmácstársam sem hiányozhatott, így egy jó kis hétvégét töltöttünk el. Megnéztük Somával, Fefével és Merghival Toledót és Consuegrát, baromkodtunk és művészkedtünk a fényképezőgéppel. Eltátottam a szám az idei fellépő csoportoktól és attól, amit a színpadon rittyentettek. Az extremadurai csoport nagyon tetszett és gondolkodtam azon, hogy jó lenne, ha el tudnánk őket hívni Gyöngyösre, a mi fesztiválunkra. Majd meglátjuk, hátha. Nagyon jó volt ismét találkozni a barátaimmal és azt a szeretetet érezni, amit tőlük kapok. Consuegra már csaknem a második otthonom és Andrés, aki a lakhatást biztosítja nekünk olyan mintha a családom lenne. Nagyon sokat tanulok ott és nagyon sokat tapasztalok. Mindig nevetés és hülyeség a vége, annak ellenére, hogy szívom magamba a folk-tudást. Az utazás történetét első este épp illuminált állapotban sikerült megalkotni. Betértünk egy bárba, ahol a gyerekek a vasalódeszkával és hasonló lehetetlen dolgokkal játszottak. Már itt fennakadtunk, mert ugye ez spiccesen amúgy is viccesebb. Aztán naivan kikértem a kis csípős szószos burgonyámat, ami annyira csípős volt, hogy alig bírtam enni a szószból, még jó hogy külön kértem. A harmadik etap a röhögésben és kiakadásban akkor jött, amikor 9 euró 50 centet fizettem a kis sült krumplimért. Amire persze azt hittem, hogy a legolcsóbb lesz és azért kértem. A többiek komplett szendvicseket sonkával és hamburgereket gyűrtek magukba 5 euró 50 centért. A barátaim közölték, hogy az a hely drága és amúgy is guirinek (külföldinek) néztek és ez plusz egy ok, hogy többet számoljon fel nekem. Hát szó se róla meglehetősen kiakadtam…

A Színház...
2012. nov. 03.

Több mint egy hónap telt el azóta, hogy nem írtam semmit. Ebből kifolyólag bűntudatom is van, mert nem azért nem írtam, mert nem érdekel, hanem, mert vagy nem volt úgy időm, vagy éppen mással voltam elfoglalva ahelyett, hogy megírtam volna, mi is történik velem.

Ma, ezen a szép szombati délutánon van időm, hogy kiírjak magamból dolgokat. Kis fejezetekre fogom bontani és nem napokra, mert nincs sok értelme, hisz, nem tudok pontosan visszaemlékezni.

Kezdem azzal, ami a legfrissebb, mert az még nagyon él bennem. Október 26-án az egyetemen Fernando de Rojas, La Celestina című darabjának előadása volt a porondon. Az egész nap és az azt megelőző időszak is a darab körül forgott. Kedves középkori irodalomtanáromnak köszönhetően bekerültem abba a csapatba, akik rendezték a délutáni irodalmi sétát. Bejártuk Salamanca fontosabb helyeit, amik megjelenhetnek a darabban és minden állomáson felolvastunk egy részletet a darabból. Én Sempronio szerepét kaptam, aki a főszereplő szolgálója. Karakán és vicces szerep, amit szívesen játszanék színházban, mert azt hiszem jól meg lehet ragadni a lényegét. Két részben szerepeltem és mindegyik nagyon jól sikerült, olyannyira, hogy az este folyamán mialatt várakoztam a színház előtt, ahova végül nem jutottam be, leszólított egy hölgy és meghagyta nekem az e-mail címét, hogy keressem fel, mert ajánl nekem egy társulatot, ahol kamatoztathatom a színészi potenciálomat. Nagyon meglepett és valóban megtisztelve éreztem magam, hogy élhettem ezzel a lehetőséggel. Ez kompenzálta azt, hogy nem tudtam megnézni magát a darabot.

A séta előtti próbákon vegyesen megismertem egyetemista társakat és tanárokat is, akik részt vettek a reprezentációban. Azt hiszem, hogy olyan embereket ismertem meg, akik nagyon jó hatással voltak rám. Az a lelkesedés és hozzáértés, közvetlenség utánozhatatlan és így én is még többet kaptam ahhoz, hogy nagy erőbedobással folytassam, amit elkezdtem. Azt hiszem kicsit emlékeztettek arra, hogy miért is vagyok bölcsészkaron és mit is kéne ebből az egészből kihasználni. Megismertettek velem egy olyan, inkább kutatási szemléletű filológus életet, ami nagyon tetszik és megtöri azt a monotonitást, amit az évek alatt az egyetemen belénk vernek azzal, hogy mindig ugyan azt tanuljuk… és gyakorlatilag nincs nagyon lehetőség a saját kutatásokra, mert maguk a tanárok is félnek attól, hogy újba kezdjenek, mert nem ismerik. Remélem, hogy ez azért a mi generációnkkal változni fog.

A hétvégére lementünk Toledóba és Consuegrába Somával, Federicával és Margheritával. De erről majd később. A lényeg, hogy Internet nélkül voltam így nem tudtam írni a színházas hölgynek egészen hétfő estig. Többszöri levélváltás után kiderült, hogy Catalinának hívják és kolumbiai, aki az egyetemi színjátszó társulatot vezeti, immár sok éve. Rögtön felcsillant a szemem és egy percig sem gondolkodtam azon, hogy ne menjek el és nézzem meg, mit is csinálnak a próbákon. Pénteken, azaz, tegnap voltam az első műhelyen, ahol színészmesterséget és különböző technikáit taglaltuk. A csoport nagyon színes és persze női túlsúlyos. :D Nagyon jól éreztem magam és egy olyan teljesen, számomra eddig ismeretlen színházat tapasztaltam meg, ami olyan aspektusból vizsgálja a hivatást, ami nem tesz manírossá és túlzóvá. Ma is elmentem a műhelyfoglalkozásra, ahol ismét olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiktől elállt a lélegzetem. Az egész foglalkozás abból indul ki, hogy magadat és a testedet, ami a színész egyetlen és leghatékonyabb eszköze, ismerd és kontroláld, tudd, hogy mit csinálsz, és mit akarsz közölni. Semmi nem lehet több vagy kevesebb és mindennek van miértje, még az orrcimpád mozgásának is. Ugye a csoport vezetője latin-amerikai. Ebből kifolyólag olyan gyakorlatokat végeztet velünk, amik elválaszthatatlanok az ottani indián gondolkodásmódtól. Ezalatt értem azt, hogy például mezítláb vagyunk, mert így megtartjuk a kontaktust a földdel. Ez ugyan az, mint amit a mexikói indiánok a törzsi táncokban alkalmaznak, ez egyfajta spirituális és fizikai kötelék, ami átmenetet képez az ég és a föld között. A másik, hogy az itt és mostról beszél, de közben kitart amellett az elképzelés mellett, hogy nem csak az élők írnak színházat és nem csak az élőkkel dolgozunk, ha előveszünk egy darabot, hanem azokkal a szerzőkkel és elődökkel is, akik örökül hagyták nekünk a műveiket. Ez a felmenők és a halott lelkek tisztelete, ami szintén egész Latin-Amerikában máig élő szokás és a régi időkben addig terjedt, hogy a múmiákat családtagként a házban tartották és ápolták. Eddig soha nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire kísértetiesen és tudat alatt őrzi a régi Kolumbusz előtti szokásokat. Nagyon figyelemre méltó egy személy.

A mai alkalommal, legyen bár csak a 2. foglalkozás, már csapatabbnak éreztem magunkat és olyan pillanatokat ragadtam meg, amik nagyon jól estek és értékes részét képezik annak a tanulásnak, amit az ember szociális és érzelmi téren végez haláláig. Az egyik lány, Cristina 1 (merthogy van 3 is) elsírta magát, miközben azt a három indítékot kellett felsorolnunk, hogy miért vagyunk a csapatban. Ez hatalmas érzelmi fejlettséget és hatalmas érzelmi sértettséget is kifejez. Hihetetlen, hogy mennyi energiát szabadított fel és kicsit elgondolkodtatott bennünket azon, hogy valójában mennyit jelent egy csoporthoz tartozni, ahol mindenki elfogad, és nem kell a kegyetlen világ sarát magadon hordani. Azt gondolom, hogy ő is eleget kapott más, rosszindulatú emberek bántó szavából, ahogy én is, és a színház számára egy olyan közeg, ahol ezek a dolgok nincsenek, megszűnnek és szabadon lehet az, ami akar és kipróbálhatja magát más szerepekben is. Ahogyan én is ezért csinálom a színházat és azért, hogy gyönyörködtessem az embereket és előhozzam belőlük az érzelmeket, amikről lehet, hogy még maguk sem tudnak, de az őszinte könnyekkel és nevetéssel felszabadulnak.

Ezt a bejegyzést egy kis anekdotával zárnám, amit Emilio de Miguel, a középkori spanyol irodalom tanárom mondott a celesztinás kerekasztal beszélgetésen:

A darabot négyszer írják meg. Először maga a szerző, másodszor az olvasó, harmadszor a színész és a végső olvasatot és újraírást a néző adja.

2012. szept. 23.

Közös ebéd után nekiláttam az óráim átnézésének és próbáltam összeállítani az órarendem.

5-re hivatalosak voltunk az olasz lányokhoz, hogy megkóstoljuk az igazi olasz nápolyi kávét, mivel szerintük az itteni kávé víz. Valóban. Meglehetősen ízletesre sikerült a kóstoló. Ismét összegyűltünk és jól éreztük magunkat. Sütiztünk, beszélgettünk és énekeltünk, na meg röhögtünk egymás régi képein. J

Ismét elhangzott egy-két mondat Somától, ami igaz és elgondolkodtató. Fél évet fogunk együtt tölteni. Valószínűleg örökre barátok maradunk ilyen vagy olyan minőségben és az Erasmus soha nem fog befejeződni. Már most azt tervezzük, hogy mikor megyünk egymáshoz és, hogy muszáj meglátogatnunk egymást. Remélem, hogy sikerül minél több helyre eljutnom, eljutnunk. J

Este együtt vacsoráztam Margheritával és Federicával. Nagyon sokat és jót beszélgettünk és mielőtt tettünk volna egy kört a városban megkaptam, hogy jó velem beszélgetni és szeretnek is, mert nagyon sok érdekességet osztok meg velük. Ez persze nagyon jól esett és mindjárt közelebb hozott minket egymáshoz. A séta alatt még inkább belemerültünk egymás életébe. Érdekes dolgokat tudtunk meg egymásról, amiért hálás vagyok, hisz az ember nem mindenkivel oszt meg mindent, de nagyon úgy tűnik, hogy ők olyanok, akikkel lehet ilyenekről beszélni, mert éltek meg nagy érzelmekkel járó dolgokat, amik magas EQ-val látják el az embereket.

2012. szept. 22.

A szombat borzalmas volt és, ahogy azt már a gyakorlat eddig mutatta: MÁSNAP. Borzalmasan éreztem magam, mert nagyon szánalmas, ami a másnappal jár.

Lényeg a lényeg, hozzá tartozik a mostani életszakaszomhoz, de kell rajta változtatnom. J

Délután elmentünk együtt kávézni és megbeszélni az este eseményeit.

Salamancában pénteken találkoztunk először a tunákkal, akik egyetemi csoportok és szerenádokat adnak az utcákat járva. Lenyűgöző. Nagyon boldog volnék, ha énekelhetnék egy ilyen csoportban és magamra ölthetném a tipikus öltözéküket. Ezen a hétvégén különösen sokan voltak a városban és pont ott gyülekeztek, ahol mi voltunk, a filológiai tanszék bárjában. Az egyikük felismert. Úgy jött oda hozzám, hogy „áááá, a magyar táncos”. Kiderült, hogy pénteken, kissé elveszve sevillánát táncoltam az utcán egy random lánnyal, egy random gitáros zenéjére. Hatalmas. Az egészből csak néhány képkocka van meg nagyon halványan. Ennek ellenére nagyon jól esett, hogy már most hírnevet szereztem Salamancában. J

A napot egy folyóparti sétával folytattuk, majd belevetettük magunkat az éjszakába. Közösen vacsoráztunk a lakótársaimmal és az időközben megérkezett szardíniai lánnyal, aki Can, a török lakótársunk barátnője.

Gyorsan összeraktuk magunkat és elindultunk mind a négyen, hogy körbejárjuk a bárokat. A legjobb, hogy se kötelező fogyasztás, se belépő nincs egyik helyen sem. Annál inkább ember, ami még részegen sem tetszetős, nem hogy józanul. Nem baj. Én élveztem a táncot, amit lenyomtunk a srácokkal. J

2012. szept. 21.

Péntek az én napom, testem a zenére hangolom, meg egy jó italra, amit szürcsölök. Minek is kéne több? Hej, hej, hej!

Sikerült egy össznépi ivászatot csinálni Dani, a svéd srác új lakásában. Annyira jól sikerült az este, hogy nem egy, hanem jóval több italt sikerült magamba diktálnom. Szépen elvesztem. Az utak nincsenek meg, de a helyek, ahova betértünk, igen. A legviccesebb, hogy elég sok dolog kiesett, azaz elértem a teleportálós fázist, amit eddig nem sokszor sikerült…

2012. szept. 20.

Kaptam egy telefont délután. Spanyol szám… A legnagyobb meglepetés az volt, hogy magyarul szóltak bele. Soma volt az, a másik magyar srác, aki Szegedről jött és együtt fogunk tanulni. Teljes a létszám. 3 magyar Salamancában. :) Este összefutottunk, hogy megismerjük egymást. A Sureñába mentünk, ami egy nagyon hangulatos hely és sok helyen van Spanyolországban. 3 euró egy vödör sör, 5 üveggel, jó, hogy… J Nagyon érdekes, amiket megtudtam róla. 4 évet élt Madridban és a testvére Máté Bence, a természetfotós. Azt hiszem, hogy hamar megtaláltuk a közös hangot és a közös témát. Nagyon érdekel, hogy mivel foglalkozik és, hogy merre járt, mert ismét egy más látásmódot ismerhetek meg. Az este során találkoztunk a többiekkel is, hogy őket is megismerje. Ahogy hallgattam, hogy a többiekkel is mikről beszél, a véleményem nem változott, sőt. Érdekes, és kiemelendő, amit a magyarokról és a spanyolokról említett. Azt mondta, hogy azért is szeret Magyarországon élni, mert ott az emberek képesek mély barátságokat kötni és képesek vagyunk meghallgatni és megérteni egymást, ami Spanyolországban nem éppen jellemző. Sok a képmutatás és az emberek felszínes viszonyokat kultiválnak. Ezt sajnos nekem is be kell látnom. Annak ellenére, hogy rengeteg spanyol barátom van, egyikre sem tudnám azt mondani, hogy na, igen, ő igazi barát és mindent tud, mert lényegében csak felszínes és mulatságos dolgokról tudunk beszélni és nem nagyon mély „pszichológiai dolgokról”. Ez kicsit el is keserít, de igyekszem azon lenni, hogy találjak olyan embert, akivel ez sikerül. Bízom benne, hogy sikerülni fog.

2012. szept. 19.

Reggel fejtágítást tartottak az egyetemen. A nagyteremben voltunk, ami hasonlít az ELTE nagy tanácsterméhez, de kicsit szegényesebben díszített és régebbinek tűnik. Megtudtuk, hogy 800-adik évfordulója körül jár az iskola. A vezetőség mindent a szánkba rágott és az egyik tanár 5 nyelven mondta el a tudnivalókat, mindenféle probléma nélkül. Hát leesett az állunk rendesen. J

Este a második bulinkba készültünk. Karaoke party az Irish-ban. Ki ha én nem alapon belevetettem magam a dallista böngészésébe. Hosszas keresés után megtaláltam a nekem való dalt. Leadtam a papírom és pár pohár után én következtem. Felmentem a színpadra és toltam nekik egy olyan New York New Yorkot, hogy tátva maradt a szájuk. Otthon éreztem magam. Megmutattam, hogy mit is tudod. Nagyon izgultam, talán még a kezem is remegett, de megcsináltam és utána varázslatos volt, hogy mindenki odajött gratulálni. Nagyon-nagyon jó érzés volt. Remélem, hogy a következő szerdán is hasonló sikerem lesz. J

2012. szept. 18.

Reggel szaladgálás és intézkedés.

Délben „karbonára” utánzatot főztem a lakótársaimnak.

Este elmentünk az első Erasmusos buliba. Irish Rover. Amerikai party. Kurvasok ember egy nagyon pici helyen. Nem volt épp élvezhető, de első bulinak nem volt rossz. J

2012. szept. 17.

Hétfő. Kereken egy hónapja vagyok Spanyolországban. Már most túllőttem mindegyik eddigi utamon. Azért érződik, hogy nem tudok bármikor hazaugrani. A spanyolom csak javul és azt hiszem eljutottam egy olyan szintre, hogy már bármit mondhatnak nekem, meg fogom érteni. Legyen köznyelvi vagy szakszó. Van még mit tanulni, de előttem az egész félév.

Délelőtt bele vetettük magunkat az erasmusos létbe. Elmentünk a Nemzetközi kapcsolatok irodába, ahol nagyjából helyreigazítottak minket és kaptunk egy két információt a „hogy tovább” kérdésre válaszolva. Vicces, hogy az irodában két külföldi foglalkozik ezekkel a dolgokkal, akik még maguk is tanulják a nyelvet. Mindenesetre érződött a hangulat. Mindenki vegyesen, olyan, mint a zsákbamacska. Ott vagytok mindannyian összezárva és nem tudjátok merre hány méter. Persze megkezdődik az ismerkedés és az internacionális hangulat.

Később egyedül maradtam, mert Juliának el kellett mennie a karra, hogy elintézzék a tanegységeket. Kihasználtam az időt és olvasgattam, aztán bementem a bölcsészettudományi karra, hogy megnézzem belülről. A falak tele vannak feliratokkal és nevekkel. Nagyon érdekes, de a történelmi épületekre például nem tesznek utcatáblákat, hanem ugyan azzal a cirádás, latinra hajazó betűkkel írják fel a neveket a falra. Sok bolt is átvette ezt a megoldást, hogy jobban beleolvadjon a történelmi környezetbe. Aztán megnéztem az egyetemi könyvesboltot, az egyetem régi homlokzatát és a Casa de las Conchas-ban (Kagylós ház) a központi könyvtárat.

Miután találkoztunk a lányokkal, beültünk, hogy együnk egy kicsit és igyunk egy sört. Természetes, hisz 1 óra környékén a „sör ideje” van, legalábbis a spanyolok szerint. El Javi, így hívják a helyet. Nem rossz és a pincérnő nagyon „fasza” csaj.

Gyakorlatilag az egész délutánt abban az ifjúsági szállóban töltöttük, ahol Sarah lakik. A lányok a tanegységeket írták össze én meg végre Internethez jutottam, úgyhogy mindenkinek válaszoltam és kicsit kontaktba kerültem a barátaimmal. Meglehetősen jól esett.

A napot szinte királyi vacsorával fejeltük meg. Sült csirke, burgonya, saláta és desszertnek gyümölcs. Juliával jó kis csapatot képezünk, azt hiszem.

Az este további része a televízióval és punnyadással telt. Egészen 11-ig, amikor elindultunk, hogy kimenjünk Can (Dzsan) elé a buszmegállóba. Ő a harmadik lakótársunk, aki török és Sofiában, Bulgáriában tanul. Elég fura szerzet. Kicsit olyan, mintha féle tőlem. J Nem csodálom, mert nem nagyon beszélek angolul és ő meg még kevésbé spanyolul. Majd csak megértjük egymást. Vagy így vagy úgy, de nincs más megoldás. Én erőltetetem a semmi angolomat és ő meg erőlteti a spanyolját, majd csak lesz valahogy.

Miután megérkeztünk Julia mutogatott nekem képeket Németországról és a városáról. Nagyon vicces dolgokat mesélt. Van egy folyójuk, aminek van egy szakasza a város közepén, ami úgy néz ki, mint a morotvatavak a Tiszán. Nagyon hangulatos és költői kis táj. Mivel a folyó nem túl mély, így bárkákkal közlekednek rajta csak úgy, mint Velencében a gondolákkal. 7 méteres rudakkal tolják előre a hajót, ami nem éppen könnyű feladat. Minden évben rendeznek egy versenyt, ami 60-70 hajót vonz a vízre és nagyon vicces dolgok sülnek ki belőle. Egyrészt, mert van, aki nehezen kormányoz, másrészt meg mindenki nyerni akar, mert a vesztesnek egy májból készült trutyit kell meginnia. Valahogy megértem, hogy azon vannak, hogy ne veszítsenek. J Kaptam meghívást is a városba. Remélem, hogy minél hamarabb ki tudom használni. Kedvem az van, csak a nyelvvel lesznek nehézségeim. J Majd Julia fordít, vagy addig összeszedem magam és meg fogok tudni szólalni angolul. J

2012. szept.16.

Gyakorlatilag nem is kéne új napként említeni a vasárnapot, mert nem aludtam egy szemet sem. 8 órakor indult a buszom Toledóból. Pont elértük. Elbúcsúztam Juanjótól és elindultam Salamanca felé.

Sikerült pár percet aludnom a buszon, de mivel nincs túl messze a fővárostól, így esélytelen volt, hogy „kipihenjem” magam.

Én nem gondoltam volna, de 1 kerek órába telt, míg A-ból B-be eljutottam és csak egyszer szálltam át. Ez szerintem érzékelteti, hogy mekkora város Madrid.

Gyors reggeli és jegyvétel után megcsörrent a telefonom. Julia volt az, a német lány, akivel együtt fogok lakni Salamancában. A barátnőjével Sarah-val jött. Nagyon kedves kis teremtések, bár a spanyoljuk elég döcögős. Mind a ketten pedagógiát fognak tanulni. Julia felnőtteket fog oktatni, Sarah pedig általános ismereteket tanul.

11:14-kor elindultunk Chamartínról Salamanca felé. Az út soha véget nem érőnek tűnt. Több mint két óra, de annyira fáradt voltam, hogy többnek tűnt, mint Granada, ami ugye 5 órára van Madridtól.

A vonat, amin utaztunk egy egyszerű járat volt, mégis úgy nézett ki, mint ahogy a luxus vonatok se Magyarországon. Négyes bokszok, asztalokkal, krémszínű belső, fotocellás ajtó, digitális reklám és útvonalmutató. Elég modern. J

A táj annyira nem fogott meg. Rájöttem, hogy a síkság nem éppen nekem való. Olyan egyforma és belefárad az ember. Sokkal izgalmasabb egy hegyes vidék, ahol van zöld és valamilyen víz. Castilla nem épp ilyen, de tény, hogy vannak csodálatos részei. Amitől elállt a lélegzetem az Ávila. Nincs messze Salamancától és ez az egyetlen város, ami megőrizte majdhogynem a komplett középkori városfalat. Lenyűgöző, kész időutazás.

14:00: Megérkeztünk végre Salamancába!

Az első órákban nem láttunk semmit a városból, mert a történelmi negyeden kívül lakunk a vasútállomáshoz közel. Már várt minket a lakás tulajának felesége és fia, Conchi és Fernando.

Nagyon kedvesek és közvetlenek voltak. Talán kicsit zavarban is voltak. Körbemutattak mindent és, hogy mi hogyan működik, aztán megkaptam ismét, hogy nem tűnök külföldinek. Persze, hogy repkedtem a boldogságtól. J

Miután elmentek nekikezdtünk a kipakolásnak. A lakás elég jó helyen van. Közel van minden és van egy buszmegálló a ház előtt. Maga a belső tér elsőre nem nagyon győzött meg. Van pár repedés és javítás a falon, ami nem túl bizalomgerjesztő. A kedvencem egy iszonyat ronda kép volt a falon. Valami embert ábrázolt, de valami hihetetlen absztrakt módon. Amint oda jutottunk, lekaptam a falról és eldugtam a szekrény mögé. Ne is lássam!

Én az utcára néző szobát választottam, mert mindig fényes és nem kell egy sötét lyukban laknom. Lehet, hogy nem volt túl jó választás a zaj miatt, de otthonosabban érzem egy naposabb szobában.

Igaz hulla fáradt voltam, de egy szemhunyásnyit sem aludtam. Próbáltam mindennek megtalálni a megfelelő helyet és végre úgy kipakolni a bőröndből, hogy nem kell 2 hét múlva újra visszapakolni.

Nem éreztem magam otthon. Azt hiszem az első igazán mély pillanat akkor délután ért. Szétnéztem és fogalmam sem volt, hogy merre tovább és hova menjek. Nem ismertem senkit és Juliával is nehezen értettük meg egymást először, mert mindent 3x kell elmagyaráznom és lassan, mert szegény még nem tud annyira spanyolul, de meg akar tanulni, úgyhogy nagyon jól halad. Napról napra többet tud és ért. Visszatérve. Igen, honvágyam lett és rögtön eszembe jutott egy mondat: „Az ember akkor jön rá mennyi mindene van és hogy minden ott van előtte, amikor kiszakad abból a környezetből”. Annak idején, gimnáziumban ajánlott kötelező olvasmányként elolvastam Paulo Coelho „Az alkimista” című könyvét, ami gyakorlatilag erről szól. Megértettem, hogy mit is akart mondani az író és mit jelent a történet. Elindulsz egy útra, hogy megkeress egy legendás kincset, elhagyod az otthonod és nehezen, de eljutsz arra a helyre, ahol a kincsnek kéne lenni. Ezen a helyen vár egy üzenet, hogy a kincs valójában hol van… Ott, ahonnan jöttél. Az ember, akkor, amikor mindene a kezében van, nem tudja felfogni, hogy mije van. Amikor azt elveszti, akkor tapasztalja meg az igazi értéket és, hogy mekkora jelentősége van számára egy-egy tárgynak, személynek. Eléggé rossz passzban voltam, de elégedett, hogy igen, végre ezt is megértettem. Azt hiszem, hogy lelkileg és az értékrendem helyes felállításában ez az út nagyon sokat fog segíteni. A pakolás közepette felhívtam az otthoniakat. Mindenki nagyon boldog volt, hogy megérkeztem és, hogy minden rendben. Jó volt hallani és „érezni” ismét a szeretetüket. Megsirattak, bár próbáltam visszafogni magam. Jól esett és erőt nyertem.

Este elindultunk, hogy kicsit megnézzük a várost és felfedezzük, hogy hova is kell mennünk, hova is fogunk járni ebben a szemeszterben. Meseszép. Amit eddig láttam képeket, smafu ahhoz képest, hogy élőben mennyivel többet mutat, és mekkora monumentalitással bír a város. Mindenhol csodás épületek és a történelem mai napig élő darabjai.

Később találkoztunk Sarah egy barátjával, Danival egy svéd fiúval, aki velem fog tanulni. Aztán minden jött csőstül. Megismertünk egy regiment olasz joghallgató lányt, és elmentünk a salamancai feria középkori vásárába, ahol minden volt, mi szem szájnak ingere. Minden évben kitelepülnek a különböző bárok az utcákra és felállítják a kis kézműves sátrakat a Tormes foyló partján. Tényleg mesés és nagyon hangulatos kis környezetet teremt. Igaz, hogy az utolsó nap érkeztünk, de azért még belekóstolhattunk a miliőbe.

Találkoztam 3 magyarral, akik itt tanulnak. Az egyik lány szintén Erasmusos, a másik pár pedig már egy ideje itt él és velük teljesen véletlenül futottam össze. Ők is nagyon aranyosak és nagyon kis egyszerű magyarok. Dunántúliak és népzenészek, néptáncosok. Remélem, hogy még majd lesz időnk egyet összeölni és kooperálni valami jó kis igazi magyarost. J Végül sikerült kihúznom hajnal egyig minimális alvással. Nem akarom részletezni, hogy hol és mennyire fájtam…, de legalább már sokkal jobban voltam és megismertem egy rakás új arcot, akikkel nagyon jól éreztem magam.

2012. szept. 15.

Dilemma… Már összepakoltam minden cuccomat és elhatároztam, hogy szombaton alszok, hogy ne legyek ki, mint a kutya, amíg Salamancába érek. Nem sikerült… J

Akikkel pénteken duhajkodtunk, egy emberként tiltakoztak az ellen, hogy otthon maradtak és ne tudjanak méltóképp elbúcsúzni tőlem.

Az estét egy téren letelepedős, szotyizós, boros kólát ivós etappal kezdtük, amit egy jó kis koncert kísért. Az este további részét kóvályogva töltöttük bárról bárra. Én megmásztam egy kerítést, amit a bikafuttatás miatt tettek ki. Aztán jött a szokásos „részeg vagyok, együnk” periódus. J Találkoztunk boldog boldogtalannal és addig hülyültünk, hogy reggel 6 lett és muszáj volt búcsút intenem Bargas-nak.

2012. szept. 14.

Azt hiszem, hogy a szombati napomat ismételten másnappal kezdtem. Mindennek egyszerű a magyarázata: Bargas-ban hippinek öltözve nem kevés rumot sikerült magamba injektálni.

Az ünnepről annyit kell tudni, hogy minden évben megrendezik és ez a város búcsúja, vagy nem is tudom, hogyan lehetne ezt jobban lefordítani. A kezdő buli egy felvonulással kezdődik, ahol embertömegek öltöznek különféle jelmezekbe és különböző témájú kocsikat készítenek. Olyan, mint a virágkarnevál csak épp a virág hiányzik. Egymás között versengenek, hogy kinek van a legnagyobb fantáziája. Idén a palettán a tehenészektől a középkori lovagokon keresztül a torreádorokon át a hippiig, minden volt.

A kocsikon zene és pia dögivel. Én a rum mellett maradtam és azt hiszem durván 500 méter megtétele után elvesztem. Az estéből a fényképek és emlékfoszlányok maradtak meg. Nagyon sok új arcot ismertem meg, akikkel nem éppen volt rossz a vadulás. Fotózkodtam random travikkal és mindenféle hippifajzattal. J A este konklúziója, hogy mindenki olyan akar lenni mint én. Állítólag folyamatosan táncoltam és nem lehetett lelőni. Ez igen valószínű, mert nagyon jól éreztem magam. J

3 körül átöltöztünk és belevetettük magunkat az éjszaka második etapjába, akkor már nem ittam, csak vizet, ezért ebből több dolog megmaradt. A főtéren énekeltem és nagyon jó koncert volt. Finom szenyát ettem és partiztam, amíg a többiek az ismerősökkel beszélgettek.

2012. szept. 13.

Az egész nap egy hatalmas nagy unalom volt. Jóformán egyedül voltam itthon és zenét hallgattam, meg gépeztem. Aztán kétszer is telefonáltam az otthoniakkal. Azok is felidegesítettek, mert nélkülem semmit nem lehet elintézni a drága bürokráciában. Éljen! Nem baj, úgyis megoldódik, addig csűröm, csavarom, amíg el nem jutunk a végére. J

5-re találkozóm volt az egyik barátnőmmel, Martával, akit Pesten ismertem meg, mert a tanszékünkön végezte Erasmusos tanulmányait. Miután felszedett, megmutatta az új autóját és bemutatott jóformán az egész családjának. Vele volt az édesanyja, 2 unokatestvére, Sara és Dani, aztán összeszedtük a testvérét is, Maríát. Később elvittek a nagyszülőkhöz, akik tipikus toledói idősek, akik siestáznak és esténként kiülnek beszélgetni. Amíg náluk voltam egyfolytában azt hajtogatták, hogy nem tűnök turistának, amit később María is többször hangoztatott. Ennek persze felettébb örül az ember, mert azért dolgozol egy nyelvvel, hogy minél tökéletesebb legyen, azt hiszem, én jó úton haladok.

A szisztéma ugyan az, mint Jaénben. Mivel meleg van nyáron a városban, így Martáék sem a lakásukban, hanem egy kertes házban laknak jelenleg Burguillos-ban. Itt ismertem meg az apukáját, aki egy volt tanáromra emlékeztetett, André Mihály tanár úrra. Történelem szakos volt és annyira nyugodt és kiegyensúlyozott, hogy sokszor küzdöttem azzal, hogy ne aludjak el a mézes hangjától. Marta apukája is tanár, mily meglepő, és történelem szakos, ha jól vettem kis a beszélgetéseikből. Nem nagyon tudott mit kezdeni azzal, hogy ott vagyok és, hogy így beszélek spanyolul, legalábbis nekem így tűnt.

Utunkat Toledo központja felé vettük, hogy megnézzük az Alcázart és a benne lévő városi főkönyvtárat, ahol elvileg Oliver is a könyveket bújja. Sajnos nem találkoztunk Olivérrel, vagy nem volt ott, vagy én voltam vak. Ennek ellenére csodás kilátásban volt részünk a 8-ról és még mókás installációk is voltak a folyosókon, amiken jót derültünk.

A város főterén, a Zocodoveren felkutattam az összes boltot, hogy találjak egy Toledo címeres kulcstartót, ami ugyan abból a kollekcióból való, amiből a Madrid címeres kulcstartóm is. Sikerült! J Aztán a Polígono (ipari negyed) felé vettük az irányt, ahol én is lakom, jelenleg. Beültünk az Enebro nevű bár ottani teraszára és megittunk bár kör frussítőt, miközben tapas-oztunk és beszélgettünk. Aztán megérkezett Maríáért a család másik fele. Guadamurba ment a barátjához, ahol épp most tartják a Krisztus ünnepet. Nekünk sem kellett több, lementünk velük, hogy megnézzük a tűzijátékot. Útközben megtudtam, hogy Guadamurnak fontos védővára volt, ami magánkézbe jutott. A város lakói nagyon büszkék arra, amijük van, csak az a bökkenő, hogy bármennyire is szép és fontos monumentumuk van, nem lehet látogatni, mert a magánszemély nem engedi. Szép…

Ezeken az ünnepeken az a szokás, hogy este is churrost esznek csokival, ez nekem sehogy sem állt össze. Leültünk, hogy egyenek, de én annyira abszurdnak tartottam, hogy fél egykor édes lángost egyek tömény csokival, hogy inkább maradtam a Fantánál. J Közben jöttek, mentek az emberek és rögtönzött tanácsokkal és történelemórával láttak el:

1: A tipikus spanyol jobboldali napbarnított és rikító ruhákat hord.

2: A tipikus néppárti (aki most a kormánypárt) barkót hord, jólfésült, oldalra csapott haja van és spanyol nemzeti színű övet hord, betűrt inggel. Ja, és a közmunkásokat szidja…

3: Minden városnak van egy oszlopa, ami a főtéren található, mi történetesen alatta ültünk. A neve „rollo” és a középkorban arra szolgált, hogy az inkvizíció által kivégzett eretnekek fejét kifüggesszék rá. Igazán étvágygerjesztő lehetett. Nyam…

4: Megtudtam azt is, hogy Toledo címerében miért van két feje a sasnak. Ez a címer V. Károly idejéből való, aki I. Károly volt Spanyolországban akkor, amikor az amerikai kontinensen lévő területek is a királyság részét képezték. ebből kifolyólag a „Birodalom, ahol sosem megy le a Nap” nevet viselte a királyság. A sas a felügyeletet szimbolizálja, és azért néz kétfelé, hogy Amerikát és Európát is szemmel tartsa.

5: Miközben ettünk elkezdett játszani a zenekar a színpadon. Zarzuelát és Paso doblét játszottak, amik tipikusan az ilyen fiestákon szólnak. Az érdekesség, hogy a tűzijáték előtt együtt vonulnak a tömeggel a helyszínre, miközben zenélnek, és utána síri csendben nézik a tűzijátékot, amit a spanyolok puskapornak hívnak.

6: 2 lányt is láttunk koronával és díszszalaggal az oldalán. Mint kiderült, ugyan úgy, mint Consuegrában, minden évben királynőt és udvarhölgyeket választanak, hogy képviseljék a várost, különböző rendezvényeken. Nem éppen a legszebbeket sikeredik kiválasztani, de meg is értem, mert ez állítólag csak a pénzről szól és arról, hogy ki mennyire tudja széppé varázsolni a lányát, így a gazdagabbaknak terem gyümölcs, és ők nem mindig szépek. Kapásból 4 ruhával kezdődik a beugró, ami menyasszonyi, tradicionális és két másik koktélruha, amiben ugye meg kell jelenniük, és ehhez jön még a haj, a smink és a körmök. Persze ezeket lehet bérelni, de a spanyoloknak van egy olyan agymenésük, hogy mindent szeretnek magukénak tudni, így inkább részlet, mint bérlés. Kissé költséges… Aztán ne sírjon a szájuk, hogy nincs pénzük…

Lassan, de biztosan eljutottunk az est fénypontjához, a tűzijátékhoz, ami 1-kor kezdődött. (Ez még nekik korán van.) Érdekesség: az eszközök ugyan azok, de a koncepció kicsit érdekesebb. Minden „előadás” előtt 2 nagy rakétával hívják össze az embereket. Nem éppen a „kivárom, amíg a másik rakéta felrobban” szisztémát követik. Mindig van olyan rakéta, ami a földhöz közel marad így olyam mintha egy komplett falat építenének a tűzijátékokból. Tömény 20 perc, zene nélkül és csak a durrogásokat lehet hallani. Teljesen olyan, mintha egy csatamezőn lennél és iszonyat nagy visszhanggal durrannának a lövedékek. Kicsit félelmetes is. A másik, hogy nem csak egyszerű pálmafákat lövöldöznek, hanem ebihalakat, mosolygós fejeket, virágokat és szíveket. Sokkal érdekesebbé teszi az „előadást”, de én még mindig hiányoltam a zenét.

2012. szept. 12.

Fantasztikusan elaludtam, mert az új spanyol telefonomon nem jól volt beállítva az idő. Ebből kifolyólag rohanás volt a délelőtt, hogy elérjem a buszom Consuegrába. Gyors reggeli és az életmentő kávé után nekiültem a Don Quijote de La Manchának, amíg vártam a buszt.

Consuegrába ismét úgy érkeztem, mintha hazamentem volna. Mielőtt találkoztam volna Andrés-szel és családjával, leültem olvasni a város parkjába. Varázslatos a sok madár és a zöld környezet egy jó könyvvel.

Legnagyobb meglepetésemre Luis is Paulával jött, hogy együtt menjünk hozzájuk. Ez azért meglepő, mert annak idején nem nagyon beszélgettem Luis-szal csak a szüleivel és a testvérével, Paulával. Nagyon-nagyon jó volt újra látni őket és újra „otthon” érezni magam. Igaz, mire odaértem már megebédeltek, de voltak olyan kedvesek és leültek velem enni. Nagyon jól esett beszélgetni. Tényleg otthon éreztem magam. Mindig elvarázsol a közvetlenségük és az, ahogyan viselkednek velem szemben. Semmi megjátszás, semmi mű, olyan mintha én is egy gyermekük lennék, és még lehetnék is. Az embernek az ilyen pillanatok mindennél fontosabbak, mikor távol van minden szerettétől, hisz így kevésbé érezzük magunkat lógva a levegőben. J

Az egész délutánt együtt töltöttük és sokat beszélgettünk. Sajnos nem tudtam ott maradni, de már attól boldog voltam, hogy velük találkozhattam és a délutánt együtt töltöttük.

Az este elszabadult. Nem sokkal azután, hogy hazaértem elindultunk a városba Olivérrel, Maitével és Juanjóval. Tettünk egy kört a városban, mert kivételesen ki volt világítva annak ellenére, hogy csak hétvégén szokták. Később megtudtuk a biztos uraktól, hogy a SEAT Toledo legújabb modelljét mutatják be az este, ezért van kivilágítva az egész város és az összes épület. Ekkor vesztünk el. Beültünk egy bárba, hogy megigyunk egy pohár sört… Aztán jött a következő bár, egy feles tequila, még egy sör… Tánc és sok-sok nevetés! Az estét Estela Raynolds videókkal koronáztuk meg… J

2012. szept. 11.

A New yorki merénylet évfordulója és a katalán nép elsőszámú nemzeti ünnepe.  A Facebookon különböző fórumok és emberek a merényletről írnak, ahogy a televízióban is erről emlékeznek. Míg Barcelonában a katalánok hatalmas zászlókkal vonulnak az utcára, hogy a függetlenségért tűntessenek és büszkén emlékezzenek meg népük fontos dátumáról. A vicc az, hogy ezen a napon egy vesztes csatájuk volt, de valami úton-módon mégis dicső napnak számít, ennek még utána kell nézem.

Én komótosan felkeltem és szépen elintéztem az ügyes-bajos dolgaimat a városban.

Este ismét Pedróval mászkáltam Bargas-ban. Végignéztem az eddig nem látott könyveket a vásárban, és persze hogy találtam egy katalán nyelvészeti könyvet és egy valenciai életképet ábrázoló rajzot, amit szépen meg is vettem.

Ma már jobban érzem magam. Tegnap kicsit belekavartam egy két dologba, de ma minden megoldódott, nagyon jót beszélgettem Pedróval. Sokat nevetünk és nagyon megértjük egymást, igazán jó emberke. 

2012. szept. 10.

Vasárnap Bargas-ban maradtam, mert Joelel hétfőn el akartunk menni a használ könyvvásárba.

Hétfőn délelőtt semmit nem tudtunk elintézni. A fenséges reggeli után elmentünk a Postára, kiakadtam, hogy 69 euró egy 10 kilós csomag küldése Magyarországra. Ésszerűbb egy olcsó jeggyel hazavinni repülőn a dolgokat, mert elküldeni. Aztán megnéztük, hogy a két telefonos boltban van-e olyan kártya, ami nekem kell. Persze, hogy nem volt. Aztán kiderült, hogy a vásár is csak délután 3-kor nyit, ami késő, mert akkor már dolgoznia kell Joelnek.

Ebéd után visszajöttem Toledóba és beszéltem Juanjoval. Időközben meghalt a sógora apukája és le kell mennie Consuegrába a temetésre és a családi eseményekre, úgyhogy az este egyedül maradtam.

Pedro munkából hazafelé felvett és elvitt, hogy megnézzem a könyveket Bargasban. Sikerült ismét 5 kötetet beszerezni. Így is sok a kiló, amit viszek magammal, erre még ez is, de könyörgöm, 1 euró per darab áron nem fogok otthagyni jó minőségű könyveket. Nem bántam meg, mert értékes kötelező olvasmányokat sikerült beszerezni.

Este bolognai spagettit csináltam és közben tartalmas beszélgetést folytattam Pedróval.

Megtisztelve érzem magam, mert Pedro és Joel is olyan dolgokat meséltek el az életükből, amik tanulságosak, de nem mindenkinek adja ki ezeket az ember. Én szerencsésen azok közé tartozhatok, akik értesülnek ezekről a dolgokról.

2012. szept. 09.

Vasárnap este Bargasba mentünk, hogy Joel és Pedro felvételeit megnézzük, amiket a szombat estéről készítettek. Mondhatom, mesés és lélegzetelállító. J

Aztán kimentünk a középkori vásárba szétnézni és vacsorázni.

Találkoztunk Dianával, akit Budapesten ismertem meg, amikor Joelék ott jártak tavasszal. Nagyon mókás egy jelenség, hasonlít Ofeliára a Mortadelló és Filemonból. Illetőleg Tetaflanes-nek hívjuk, mert a mellei úgy hullámoznak, mintha két flan puding lenne a mellkasára ragasztva. Gonoszak vagyunk, de mindenkinek van gyengepontja és attól függetlenül nagyon kedves és jószívű teremtés csak kissé befolyásolható és nem a saját ízlése szerint öltözik és viselkedik. Pedro szerint régen sokkal emberibb volt, most elszállt, mert két lökött tyúkkal van.

2012. szept. 08.

Ismét csak nem keltem korán… 1-kor találkoztunk pár néptáncossal és megittunk egy sört és előételnek kipróbáltunk egy-két tapas-t.

Délután Elenánál, Juanjo testvérénél ebédeltünk nem éppen kalóriaszegény kajákat. Többek között sonkát a Pata Negra fajtából, ami a félsziget legjobbja.

A desszertet egy a város melletti mezőn lévő nyaralóban fogyasztottuk, méghozzá szülinapi tortát, fagylaltot és kávét. Pedro, Juanjo egy másik gyerekkori barátja lett 30 éves. Elmondása szerint egy olyan házban voltunk, amit nem használ sűrűn. Elmondom, hogy nekem már ez is luxus számba ment. Olyan volt, mint egy kisebb vidéki kúria.

A szülinapi desszertnél velünk volt Ángel is, a madridi barát, akinek jártunk a családi házában. Meseszép, olyan mintha az idő megállt volna. Minden eredeti és úgy rendbe téve, ahogy az annak idején ott volt. Hihetetlen, hogy mekkora elkötelezettséggel viseltet a kultúrája az öröksége és a gyökerei iránt. Nagyon sokan tanulhatnának tőle.

Az estét a madridi éjszakában töltöttük Pedro, Joel, Eva, Mónica, Juanjo és Én. Az eseményekről információ nem adható ki. Dokumentációi szigorúan titkosak és 89 éven aluliaknak csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.

Az egyetlen dolog, amit elmondhatok és el is akarok mondani, az Joel története. 2004-ben nem messze laktak az Atochától és minden nap az állomáson ment keresztül, hogy odaérjen az akkori munkahelyére. Március 11-én sem tett másképp. Épp átment a botanikus kerten és már majdnem az állomás kapuinál volt, amikor hallott egy robbanást. Mivel előző este a Real Madrid győztes meccset játszott és egész este tűzijátékok és petárdák szóltak, gondolta ugyan ennek a hangját hallja és valami őrült még másnap is szórakozik. Amikor meglátta a kiözönlő, rohanó embertömeget, amint azt kiabálják, hogy fusson, mert bomba robbant, már nem vette félvállról a dolgot. Követte a tömeget és egy oldalsó kapum ment ki az állomásról. Addigra már az egész helyet körbevették a rendőrök és blokkolták a tömegkommunikációt. Mindenkit átvizsgáltak és blokád alá helyeztek. A legaggasztóbb az volt, hogy nem tudott szólni Pedrónak, hogy nincs semmi baja, hiszen nem volt térerő. Szegény a körmét rágva ülhetett otthon, mert addigra már értesült a merényletről a rádióban. Végül nem lett semmi és elengedték Joelt. Elmesélte még azt is, hogy aznap egy olyan idős hölggyel lett volna a kliense, akinek a fia a Salamancai Egyetemen tanult orvosnak és aznap ő is az egyik vonaton utazott. Természetesen meghalt. Joel elmondása szerint az azonosítása nagyon nehéz volt, mert a bomba lefejezte és a bombában elhelyezett pénzérmék, csavarok és egyéb hulladék agyonlyuggatta a testét. Onnan tudta azonosítani az édesanyja, hogy az a pulcsi volt rajta, amit ő készített neki.

Rettenetes erről hallani, írni és beszélni azokkal, akik ezt megélték. Nagyon mélyen érint, másrészt hálás vagyok azért, hogy ilyen eseményekről olyan emberektől hallok, akik tényleg megélték és nem a média vagy a politika hatása alatt állnak.

2012. szept. 07.

Pénteken fellépése volt a néptánccsoportnak, akiket a tavalyi évben kísértem a Gyöngy Fesztiválon. Lementünk Consuegrába és beöltöztem a tipikus díszmanchegoba, amiben a többiek táncolnak. Senki nem tudta, hogy a városban vagyok, ahogyan azt sem, hogy beöltözve fogok megjelenni, hogy meglepjem őket.

A meglepetés tökéletesen sikerült, annyira, hogy utána én lepődtem meg. Teljesen nyugodtam sétálgattam velük, amikor közölték, hogy áljak be velük a menetbe, ami a főtérről a templomba vezetett, ahol a Fehér Szűznek rendeztek megemlékezést. A menetben a csoport, egy zenekar és a helyi méltóságok vonultak. Gondoltam, ennyi, bemegyünk a templomba és szépen kiállok oldalra. Hát persze, hogy nem… Velük mentem az oltárig, ahol együtt énekeltünk, aztán a tánc közben felmentem az oltárhoz a zenészek mellé, hogy onnan nézzem, mi történik. Nem egy furcsa arckifejezéssel találkoztam, ami elárulta, hogy nem kevesen vannak azok, akik nem tudnak hova tenni. Sok barna ismert táncos között egy szőke ismeretlen. Nagyon vicces volt.

Az estét a csoporttal töltöttem. Elmentünk vacsorázni, aztán 2 helyen táncoltunk le mindenkit a parkettről. Felköszöntöttük az egyik táncost is, akinek épp születésnapja volt, aztán jól meg is táncoltattam. Elég mókásra és hosszúra sikeredett az este. J

2012. szept. 04.

Kedd a vidék szépségeié volt. Reggeli után felmentünk a consuegrai hegyre, hogy megnézzük a szálmalmokat, amit csaknem egy éve láttam először és a várat, amit akkor kimaradt a látogatásomból. Az erődítmény falairól az egész vidékek belátni, nem csoda, hogy stratégiailag fontos helynek számított és a franciák, miután ki kellett vonulniuk az országból, szinte porig égették a helyet. Folyamatosan restaurálnak, de sajnos a munka lassan halad, mert ide is elért a krízis és a megszorítás. Van néhány terem, ami szépen fel van újítva és be van bútorozva, illetőleg a konyhakert is rendbe van téve, hiszen itt rendezik meg minden évben a Castilla-La Manchai Várjátékokat. Minden augusztusban megtelik a város és embertömegeket vonzanak a különféle korhű előadások és a spontán színház a vár számos termében. Sajnos nekem még nem volt lehetőségem megnézni, de talán a következőn már én is itt leszek.

Miután megnéztük a várat lementünk a városba és körbejártuk a régi épületeket, az elhagyott palotákat és a város védőszentjének templomát. Ezen a helyen található az egyetlen olyan krisztusszobor, aminek nincs, egy száll szakálla se.

A délutánt a családi házban töltöttük. Lángost sütöttem nekik, ami mindenkinek ízlett. Kicsit küzdelmes volt a megvalósítás, de hála Istennek, sikerült.

Este elmentünk Rosihoz. Juanjo gyermekkora óta ismeri. Ő egy nagyon érdekes ember, akiről már sokat hallottam, de nem tudtam elképzelni, hogy milyen is igazából. A története egyedi. Gyermekkorában olyan olajt használtak a főzéshez, ami téves eljárás során úgy került a polcokra, hogy emberi fogyasztásra nem volt alkalmas. Gyakorlatilag fáradt olaj volt. Ennek olyan hatása lett, ami az egész életét megpecsételte. A testvére belehalt a tévedésbe, Rosi életben maradt, de speciális cipő nélkül nem tud járni és az ujjai ökölbe szorítva rögzültek. Mindezek ellenére nagyon jól érzi magát és gyönyörű képeket fest. Az ecsethasználata nagyon kidolgozott és részlet gazdag. A képei többségére azt hittem, hogy fotók. Miközben megmutatta a munkáit, megtetszett az egyik kép egy sáfrányról és nekem adta. Remélem, hogy méltó helyen fog majd díszelegni a lakásomban.

2012. szept. 05.

2012. szept. 06.

Szerda és csütörtök Madridban voltunk. Gyakorlatilag bejártuk azokat a helyeket, amiket még nem láttam: Puente de Toledo, Río Manzanares, Matadero, Puerta de Toledo. Ez csak néhány fontosabb állomás.

Szállásunk Junajo egy újabb barátjánál volt, aki idősebb és képkeretező. Egy nagy tudású, nagyon kedves és közvetlen ember, akit Ángelnek hívnak. Ő vezetett körbe az éjszakai Madridban és másnap ő vitt el minket egy galego étteremben, ahol csupa tengeri dolgot ettünk. Nagyon sokszínű emberről van szó. A múlt évben, amikor először jártam Consuegrában, már találkoztunk, de nem lettünk bemutatva egymásnak. A néptáncegyüttesnek egy fontos rész, mert hatalmas eredeti vagy korhű ruhagyűjteménye van, ami felbecsülhetetlen és elengedhetetlen forrásként szolgál az együttes viseletének megalkotásában és egyes hagyományőrző együtteseknek a korhű előadásokhoz. Leesett az állam, hogy mennyi kincs lapul a műhelyében, ugyan úgy, mint amikor Juanjo megmutatta az összes régiséget, amit örökölt vagy beszerzett. Mesés kendők, komplett ruhák és ékszerek, na és a legyezőkről ne is beszéljünk.

Ángel világnézete egy újabb perspektíva volt ahhoz, hogy kicsit másképp viszonyuljak a dolgokhoz.