A Színház...
2012. nov. 03.

Több mint egy hónap telt el azóta, hogy nem írtam semmit. Ebből kifolyólag bűntudatom is van, mert nem azért nem írtam, mert nem érdekel, hanem, mert vagy nem volt úgy időm, vagy éppen mással voltam elfoglalva ahelyett, hogy megírtam volna, mi is történik velem.

Ma, ezen a szép szombati délutánon van időm, hogy kiírjak magamból dolgokat. Kis fejezetekre fogom bontani és nem napokra, mert nincs sok értelme, hisz, nem tudok pontosan visszaemlékezni.

Kezdem azzal, ami a legfrissebb, mert az még nagyon él bennem. Október 26-án az egyetemen Fernando de Rojas, La Celestina című darabjának előadása volt a porondon. Az egész nap és az azt megelőző időszak is a darab körül forgott. Kedves középkori irodalomtanáromnak köszönhetően bekerültem abba a csapatba, akik rendezték a délutáni irodalmi sétát. Bejártuk Salamanca fontosabb helyeit, amik megjelenhetnek a darabban és minden állomáson felolvastunk egy részletet a darabból. Én Sempronio szerepét kaptam, aki a főszereplő szolgálója. Karakán és vicces szerep, amit szívesen játszanék színházban, mert azt hiszem jól meg lehet ragadni a lényegét. Két részben szerepeltem és mindegyik nagyon jól sikerült, olyannyira, hogy az este folyamán mialatt várakoztam a színház előtt, ahova végül nem jutottam be, leszólított egy hölgy és meghagyta nekem az e-mail címét, hogy keressem fel, mert ajánl nekem egy társulatot, ahol kamatoztathatom a színészi potenciálomat. Nagyon meglepett és valóban megtisztelve éreztem magam, hogy élhettem ezzel a lehetőséggel. Ez kompenzálta azt, hogy nem tudtam megnézni magát a darabot.

A séta előtti próbákon vegyesen megismertem egyetemista társakat és tanárokat is, akik részt vettek a reprezentációban. Azt hiszem, hogy olyan embereket ismertem meg, akik nagyon jó hatással voltak rám. Az a lelkesedés és hozzáértés, közvetlenség utánozhatatlan és így én is még többet kaptam ahhoz, hogy nagy erőbedobással folytassam, amit elkezdtem. Azt hiszem kicsit emlékeztettek arra, hogy miért is vagyok bölcsészkaron és mit is kéne ebből az egészből kihasználni. Megismertettek velem egy olyan, inkább kutatási szemléletű filológus életet, ami nagyon tetszik és megtöri azt a monotonitást, amit az évek alatt az egyetemen belénk vernek azzal, hogy mindig ugyan azt tanuljuk… és gyakorlatilag nincs nagyon lehetőség a saját kutatásokra, mert maguk a tanárok is félnek attól, hogy újba kezdjenek, mert nem ismerik. Remélem, hogy ez azért a mi generációnkkal változni fog.

A hétvégére lementünk Toledóba és Consuegrába Somával, Federicával és Margheritával. De erről majd később. A lényeg, hogy Internet nélkül voltam így nem tudtam írni a színházas hölgynek egészen hétfő estig. Többszöri levélváltás után kiderült, hogy Catalinának hívják és kolumbiai, aki az egyetemi színjátszó társulatot vezeti, immár sok éve. Rögtön felcsillant a szemem és egy percig sem gondolkodtam azon, hogy ne menjek el és nézzem meg, mit is csinálnak a próbákon. Pénteken, azaz, tegnap voltam az első műhelyen, ahol színészmesterséget és különböző technikáit taglaltuk. A csoport nagyon színes és persze női túlsúlyos. :D Nagyon jól éreztem magam és egy olyan teljesen, számomra eddig ismeretlen színházat tapasztaltam meg, ami olyan aspektusból vizsgálja a hivatást, ami nem tesz manírossá és túlzóvá. Ma is elmentem a műhelyfoglalkozásra, ahol ismét olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiktől elállt a lélegzetem. Az egész foglalkozás abból indul ki, hogy magadat és a testedet, ami a színész egyetlen és leghatékonyabb eszköze, ismerd és kontroláld, tudd, hogy mit csinálsz, és mit akarsz közölni. Semmi nem lehet több vagy kevesebb és mindennek van miértje, még az orrcimpád mozgásának is. Ugye a csoport vezetője latin-amerikai. Ebből kifolyólag olyan gyakorlatokat végeztet velünk, amik elválaszthatatlanok az ottani indián gondolkodásmódtól. Ezalatt értem azt, hogy például mezítláb vagyunk, mert így megtartjuk a kontaktust a földdel. Ez ugyan az, mint amit a mexikói indiánok a törzsi táncokban alkalmaznak, ez egyfajta spirituális és fizikai kötelék, ami átmenetet képez az ég és a föld között. A másik, hogy az itt és mostról beszél, de közben kitart amellett az elképzelés mellett, hogy nem csak az élők írnak színházat és nem csak az élőkkel dolgozunk, ha előveszünk egy darabot, hanem azokkal a szerzőkkel és elődökkel is, akik örökül hagyták nekünk a műveiket. Ez a felmenők és a halott lelkek tisztelete, ami szintén egész Latin-Amerikában máig élő szokás és a régi időkben addig terjedt, hogy a múmiákat családtagként a házban tartották és ápolták. Eddig soha nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire kísértetiesen és tudat alatt őrzi a régi Kolumbusz előtti szokásokat. Nagyon figyelemre méltó egy személy.

A mai alkalommal, legyen bár csak a 2. foglalkozás, már csapatabbnak éreztem magunkat és olyan pillanatokat ragadtam meg, amik nagyon jól estek és értékes részét képezik annak a tanulásnak, amit az ember szociális és érzelmi téren végez haláláig. Az egyik lány, Cristina 1 (merthogy van 3 is) elsírta magát, miközben azt a három indítékot kellett felsorolnunk, hogy miért vagyunk a csapatban. Ez hatalmas érzelmi fejlettséget és hatalmas érzelmi sértettséget is kifejez. Hihetetlen, hogy mennyi energiát szabadított fel és kicsit elgondolkodtatott bennünket azon, hogy valójában mennyit jelent egy csoporthoz tartozni, ahol mindenki elfogad, és nem kell a kegyetlen világ sarát magadon hordani. Azt gondolom, hogy ő is eleget kapott más, rosszindulatú emberek bántó szavából, ahogy én is, és a színház számára egy olyan közeg, ahol ezek a dolgok nincsenek, megszűnnek és szabadon lehet az, ami akar és kipróbálhatja magát más szerepekben is. Ahogyan én is ezért csinálom a színházat és azért, hogy gyönyörködtessem az embereket és előhozzam belőlük az érzelmeket, amikről lehet, hogy még maguk sem tudnak, de az őszinte könnyekkel és nevetéssel felszabadulnak.

Ezt a bejegyzést egy kis anekdotával zárnám, amit Emilio de Miguel, a középkori spanyol irodalom tanárom mondott a celesztinás kerekasztal beszélgetésen:

A darabot négyszer írják meg. Először maga a szerző, másodszor az olvasó, harmadszor a színész és a végső olvasatot és újraírást a néző adja.