2012. szept.16.

Gyakorlatilag nem is kéne új napként említeni a vasárnapot, mert nem aludtam egy szemet sem. 8 órakor indult a buszom Toledóból. Pont elértük. Elbúcsúztam Juanjótól és elindultam Salamanca felé.

Sikerült pár percet aludnom a buszon, de mivel nincs túl messze a fővárostól, így esélytelen volt, hogy „kipihenjem” magam.

Én nem gondoltam volna, de 1 kerek órába telt, míg A-ból B-be eljutottam és csak egyszer szálltam át. Ez szerintem érzékelteti, hogy mekkora város Madrid.

Gyors reggeli és jegyvétel után megcsörrent a telefonom. Julia volt az, a német lány, akivel együtt fogok lakni Salamancában. A barátnőjével Sarah-val jött. Nagyon kedves kis teremtések, bár a spanyoljuk elég döcögős. Mind a ketten pedagógiát fognak tanulni. Julia felnőtteket fog oktatni, Sarah pedig általános ismereteket tanul.

11:14-kor elindultunk Chamartínról Salamanca felé. Az út soha véget nem érőnek tűnt. Több mint két óra, de annyira fáradt voltam, hogy többnek tűnt, mint Granada, ami ugye 5 órára van Madridtól.

A vonat, amin utaztunk egy egyszerű járat volt, mégis úgy nézett ki, mint ahogy a luxus vonatok se Magyarországon. Négyes bokszok, asztalokkal, krémszínű belső, fotocellás ajtó, digitális reklám és útvonalmutató. Elég modern. J

A táj annyira nem fogott meg. Rájöttem, hogy a síkság nem éppen nekem való. Olyan egyforma és belefárad az ember. Sokkal izgalmasabb egy hegyes vidék, ahol van zöld és valamilyen víz. Castilla nem épp ilyen, de tény, hogy vannak csodálatos részei. Amitől elállt a lélegzetem az Ávila. Nincs messze Salamancától és ez az egyetlen város, ami megőrizte majdhogynem a komplett középkori városfalat. Lenyűgöző, kész időutazás.

14:00: Megérkeztünk végre Salamancába!

Az első órákban nem láttunk semmit a városból, mert a történelmi negyeden kívül lakunk a vasútállomáshoz közel. Már várt minket a lakás tulajának felesége és fia, Conchi és Fernando.

Nagyon kedvesek és közvetlenek voltak. Talán kicsit zavarban is voltak. Körbemutattak mindent és, hogy mi hogyan működik, aztán megkaptam ismét, hogy nem tűnök külföldinek. Persze, hogy repkedtem a boldogságtól. J

Miután elmentek nekikezdtünk a kipakolásnak. A lakás elég jó helyen van. Közel van minden és van egy buszmegálló a ház előtt. Maga a belső tér elsőre nem nagyon győzött meg. Van pár repedés és javítás a falon, ami nem túl bizalomgerjesztő. A kedvencem egy iszonyat ronda kép volt a falon. Valami embert ábrázolt, de valami hihetetlen absztrakt módon. Amint oda jutottunk, lekaptam a falról és eldugtam a szekrény mögé. Ne is lássam!

Én az utcára néző szobát választottam, mert mindig fényes és nem kell egy sötét lyukban laknom. Lehet, hogy nem volt túl jó választás a zaj miatt, de otthonosabban érzem egy naposabb szobában.

Igaz hulla fáradt voltam, de egy szemhunyásnyit sem aludtam. Próbáltam mindennek megtalálni a megfelelő helyet és végre úgy kipakolni a bőröndből, hogy nem kell 2 hét múlva újra visszapakolni.

Nem éreztem magam otthon. Azt hiszem az első igazán mély pillanat akkor délután ért. Szétnéztem és fogalmam sem volt, hogy merre tovább és hova menjek. Nem ismertem senkit és Juliával is nehezen értettük meg egymást először, mert mindent 3x kell elmagyaráznom és lassan, mert szegény még nem tud annyira spanyolul, de meg akar tanulni, úgyhogy nagyon jól halad. Napról napra többet tud és ért. Visszatérve. Igen, honvágyam lett és rögtön eszembe jutott egy mondat: „Az ember akkor jön rá mennyi mindene van és hogy minden ott van előtte, amikor kiszakad abból a környezetből”. Annak idején, gimnáziumban ajánlott kötelező olvasmányként elolvastam Paulo Coelho „Az alkimista” című könyvét, ami gyakorlatilag erről szól. Megértettem, hogy mit is akart mondani az író és mit jelent a történet. Elindulsz egy útra, hogy megkeress egy legendás kincset, elhagyod az otthonod és nehezen, de eljutsz arra a helyre, ahol a kincsnek kéne lenni. Ezen a helyen vár egy üzenet, hogy a kincs valójában hol van… Ott, ahonnan jöttél. Az ember, akkor, amikor mindene a kezében van, nem tudja felfogni, hogy mije van. Amikor azt elveszti, akkor tapasztalja meg az igazi értéket és, hogy mekkora jelentősége van számára egy-egy tárgynak, személynek. Eléggé rossz passzban voltam, de elégedett, hogy igen, végre ezt is megértettem. Azt hiszem, hogy lelkileg és az értékrendem helyes felállításában ez az út nagyon sokat fog segíteni. A pakolás közepette felhívtam az otthoniakat. Mindenki nagyon boldog volt, hogy megérkeztem és, hogy minden rendben. Jó volt hallani és „érezni” ismét a szeretetüket. Megsirattak, bár próbáltam visszafogni magam. Jól esett és erőt nyertem.

Este elindultunk, hogy kicsit megnézzük a várost és felfedezzük, hogy hova is kell mennünk, hova is fogunk járni ebben a szemeszterben. Meseszép. Amit eddig láttam képeket, smafu ahhoz képest, hogy élőben mennyivel többet mutat, és mekkora monumentalitással bír a város. Mindenhol csodás épületek és a történelem mai napig élő darabjai.

Később találkoztunk Sarah egy barátjával, Danival egy svéd fiúval, aki velem fog tanulni. Aztán minden jött csőstül. Megismertünk egy regiment olasz joghallgató lányt, és elmentünk a salamancai feria középkori vásárába, ahol minden volt, mi szem szájnak ingere. Minden évben kitelepülnek a különböző bárok az utcákra és felállítják a kis kézműves sátrakat a Tormes foyló partján. Tényleg mesés és nagyon hangulatos kis környezetet teremt. Igaz, hogy az utolsó nap érkeztünk, de azért még belekóstolhattunk a miliőbe.

Találkoztam 3 magyarral, akik itt tanulnak. Az egyik lány szintén Erasmusos, a másik pár pedig már egy ideje itt él és velük teljesen véletlenül futottam össze. Ők is nagyon aranyosak és nagyon kis egyszerű magyarok. Dunántúliak és népzenészek, néptáncosok. Remélem, hogy még majd lesz időnk egyet összeölni és kooperálni valami jó kis igazi magyarost. J Végül sikerült kihúznom hajnal egyig minimális alvással. Nem akarom részletezni, hogy hol és mennyire fájtam…, de legalább már sokkal jobban voltam és megismertem egy rakás új arcot, akikkel nagyon jól éreztem magam.