2012. aug. 19.

Miután megszűnt a bulizó emberek zaja, ami beszűrődött az utcáról és úgy éreztem, hogy mellettem daj-dajoznak, végre aludhattam egy hosszabb periódust anélkül, hogy bármire is felriadok. Persze az ébredés sem volt túl zökkenőmentes. Ugyan már észen voltam, de még fetrengtem az ágyban és félálomban pihentettem a szemem, mikor a papír falakon keresztül a szomszéd tusolására és öklendezésére ébredtem. Mondhatom, igazán mesés élmény. Próbáljátok ki ti is… Mindegy túltettem rajta magam és összepakoltam, majd lementem és megkérdezzem, meddig kell elhagynom a szobát. Az a néni volt a recepción, aki tegnap készségesen megmutatta, hogyan használjam a kulcsokat, hogy működjenek is – kissé nem sikerült minden zárt úgy kezelni, hogy az gördülékenyen menjen. Szóval ez a néni volt és végtelenül aranyosan elmondta, hogy elég, ha dél, fél 1 körül hagyom el a szobát és felajánlotta, hogy vigyáz a csomagomra még, ha szeretném. Persze nem szerettem volna, a lényeg az volt, hogy minél előbb elmenjek a másik szállásra. Aztán legyalogoltam hátha nyitva van a bolt. Naiv ötlet volt, ugyan úgy nem volt nyitva, mint előző nap. Hát visszamentem a kis csomagomért és még visszafeküdtem egy kicsit filmezni. Egy óra múlva komótosan levittem a csomagjaimat és kifizettem a szállásom. A kulcsokat persze, hogy a zsebemben hagytam, így vissza kellett szaladnom, még jó, hogy időben észrevettem.

A fantasztikusan szolgáló kerekű bőröndömet váltott kézzel húztam végig a csúszós kövön. Nem kell mondanom, felért egy drift-versennyel. Miután eljutottam a Hotel Juan Miguelhez, ahol fogadtak, megkaptam a kis csomagom, amiben kulcsok, instrukciók és térképek voltak. Akkor tört rám egy kis pánik, mikor megláttam, hogy hol van a szállás. Gyakorlatilag a hegy tetején és az a lejtű vezet oda, amire tegnap azt mondtam, hogy csak azt ne kelljen megmásznom… szépen megbeszéltem magammal, hogy „Don’t Fosh!”, nem olyan vészes, de előtte reggeliznem kell, mert nem lesz erőm végigcipelni a bőröndöket. Megettem a kis vajas lekváros pirítósomat és megittam hozzá az igen finom rövid kávémat és nekivágtam az útnak. A felén már jártam, igaz nem ennyi cuccal, szóval célirányosan haladtam előre, csak az volt a bökkenő, hogy a kő még mindig csúszott és az emberek nem nagyon akarták észrevenni, hogy egy batár nagy bőrönd gurul szorosan utánam. 2-3 sarok után elértem az emelkedő kezdetéhez, ami kavicsokkal van lekövezve és valahogy nem maradt meg, hogy lépcsők rengetegével van könnyítve… már akinek. Már itt elég nehéz volt felvinni, de az emberek persze mindezt a szenvedésemet végig nézték. Aztán elértem ahhoz a templomocskához, ahol a misén jártam. Na, onnantól volt igazi tortúra. Kanyargós, szűkülő, lépcsős és kavicsokkal kirakott hegyi út, a vállamon 10 kilós kézi poggyász a kezemben pedig egy 30 kilós bőrönd. Az első nagyobb pihenőmet a templom után használtam fel, méghozzá Enrique Morente, egy fantasztikus flamenco énekes szülőházánál. Ő sajnos 2010-ben elhunyt, de a lánya még él, Estrella Morente, Ő énekli példának okáért a Volver című Almodóvar film főcímdalát. Bár az, amit az apjának énekelt a temetésén, mindent visz… Ajánlom figyelmetekbe, a videó megtalálható a nagyszerű Youtube-on.

Az utam felén eldöntöttem, hogy ez lesz életem első valós peregrinációja és megértem, hogy mit élhetnek át egy nehezebb napon az El Camino zarándokai. Szépen követtem a térképen jelölt utat, bár jobbnak láttam többször megállni pihenni, ilyenkor mindig kicsit előrébb mentem, hogy megnézzem, biztos jó irányba megyek-e. Időközben találkoztam sok turistával és helyiekkel is. Kicsit irigy voltam, hogy nem kell ennyi csomagot cipelniük. De megcsináltam, elértem az iskolához. Itt volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy van még egy kicsi, de már nehezen bírom, így leheveredtem az útkereszteződésben és legyeztem magam a kis térképemmel. Nem sokkal utána megjelent egy srác, kezében zacskókkal és bennük kajával és hideg innivalóval. Leszólított… Kiderült, hogy orosz és Alexnek hívják. Ő is a Castilában tanul spanyolul. Megkínált innivalóval, de mivel közel volt a bolt, ahol ő is vásárolt, így udvariasan visszautasítottam és mondtam, hogy veszek magamnak egy teli üveg vizet, hisz úgyis elfogy egy szempillantás alatt. Egy sarok és még több emelkedő… de már láttam a boltot. Bementem és azonnal rácsaptam az első üveg vízre, ami elém került. Beszédbe elegyedtem az eladóval, aki marasztalt, hogy pihenjek egy kicsit és elmondta, hol is van pontosan a lakás, onnan már tényleg 3 percre volt. Kérdés, kérdést követett és megtudtam, hogy argentin. A családja miatt jött ide, két éve él itt a férjével és 2 gyerekével. Hozzáteszem simán letagadhatta volna a két gyereket, mert nem sokkal néztem idősebbnek, mint amennyi én vagyok. Aznap a lakótársammal még visszamentünk a boltba és akkor is ugyan ilyen jó kedéllyel és mosollyal fogadott minket.

Erőt vettem magamon és elindultam, hogy az utolsó részt is teljesítsem. Az utca megvolt, név stimmelt, de az istennek sem láttam azt az Azulejót (színes, arab eredetű csempe, amit hagyományosan az arab házak lábazatára tesznek, jelen esetben egy a falon, az utcára néző „névtáblaként funkcionált) Arrayán (az Alhambra egyik részét így hívják) felirattal. Amikor elértem a sulihoz, ami elvileg szemben van a házzal, szétnéztem, és mikor visszafordultam, megjelent Viki a lakótársam, aki az egyetemen tavaly a gólyám volt. Nagyon megörültünk egymásnak. J Megmutatta, hogy eljöttem a ház mellett, csak mivel én nagy csempét kerestem, így észre sem vettem egy 10 x 10-es kis táblácskát. Szépen megmutatta, hogy mi hogyan működik és elmesélte, hogy hogyan jött ide. Neki volt annyi esze, hogy megkérdezze a taxist, hogy közlekedik-e erre és, hogy elviszi-e. Mindezt 4 euróért sikerült kivitelezni és kiröhögött, mikor mondtam, hogy másfél órája húzom a 40 kilós bőröndjeimet a lejtőkön, lépcsőkön, kavicsokon. Igaza van, kicsit szőke vagyok, de nem baj, soha semmi nem történik véletlenül.

Miután megismerkedtem a lakással (alul konyha, nappali, fürdő, felül két háló) megkérdeztem Vikit, hogy mit látott eddig és mi a terve délutánra. Elmondta, hogy jóformán csak kóválygott a városban és nem nagyon látott semmit. Mikor elmeséltem, hogy én már mindent bejártam a központban és milyen jó helyeket találtam azt mondta, hogy ráncigáljam és vigyem el ilyen helyekre, merthogy magától ezekre nem biztos, hogy eljut. Nekem sem kellett több. Tudni illik a San Nicolás nevű kilátó mellett lakunk, ami premier plánban zavartalan kilátást biztosít az Alhambrára és a városra. Oda vezetett első utunk. Mesés a látvány, gyönyörű… J Aztán bementünk a téren lévő templomba, lementünk az Albaicín/Albayzin lábához, ahol az arab fürdő van és végig sétáltunk a Darro mentén. Megnéztünk egy felújított, luxus arab fürdőt, ami eléggé vonzott minket, de túl sokba fájna most, hogy se szó se beszéd benézzünk egy kicsit pancsolni. Elmentünk a katedrálishoz, a kis arab piachoz, ahol minden megtalálható, a teaboltba és arra a térre, ahol előző este az utolsó sörömet és tapas-omat ettem. Eléggé délután volt már ahhoz, hogy illendő legyen meginni egy jó hideg sört a nagy melegben. Leültünk a katedrális oldalába egy szuper kis helyre, ahol nagyon kedvesen voltak a sör isteni volt és tapas-nak egy nem is akármilyen vegyes paellát hoztak ki, amit szépen magamévá is tettem. J Tanácstalanul elővettük a kis térképünket és megnéztük, hogy, a fáradtságunkra való tekintettel, mi az, amit érdemes megnézni és a közelben van. Elindultunk egy pár sorokra lévő botanikus kertbe. Kereszteztük azt a teret, ahol előző nap ebédeltem (Reca). A sarkon van egy nagyon guszta fagyizó, ahol nagyon sokféle elég finomnak kinéző fagyikat árultak. Betértünk, hogy megkóstoljuk őket. Az eladóról kiderült, hogy román és kiöntötte nekünk a szívét miután magas labdával egy politikai témára vágtázott, amihez nem kívántam kommentelni, így inkább kikértük a fagyit. Valóban finom volt. Miközben nyammogtunk, elmentünk a jogi kar előtt és a San Jerónimo Monostor felé vettük az utat. Annak ellenére, hogy van itt mit látni, elég kihalt volt a városrész, lehet, mert épp vasárnap délután volt!? A monostorba nem mentünk be, mert ránézésre nem ért meg 4 eurót. Aztán sebesen tovább robogtunk az Avenida de la Constituciónra, ahol megnéztük a diadalok kertjét és még több fényképet csináltunk az itt található szobrokkal, akikkel pénteken már megismerkedtem, mikor Beával ott jártam. Aztán egy gyors fényképezkedés a bikaviadal-arénával és vissza a buszmegállóba, ahonnan felbuszoztunk a házig.

A következő pillanatban már vacsiztunk aztán masszívan beleszopódtam a cyber-facebook létbe, hogy informáljam a barátaimat, ismerőseimet, szüleimet, rokonokat, hogy mi a helyzet, és feltöltsek pár jól sikerült képet. Éjfél után sikerült is ágyba kerülni…